2011. december 15., csütörtök

Ez is az is tanulmányok.

Oroszország bekeményít
|
Irán világszenzációt keltő cselekedete volt, mikor eltérítettek egy lopakodó pilóta nélküli kémrepülőgépet. A gép szinte sérülés nélkül került az iráni hadsereg birtokába, őrzését és elrejtését az Iszlám Forradalmi Gárda végzi. A gép az USA legféltettebb csúcstechnológiáit rejti. Az amerikai kormány ugyan tett egy kísérletet, hogy visszaszerezze a gépet, mondván azzal csak Afganisztán felett hajtottak végre feladatot, Irán azonban a visszaszolgáltatást megtagadta, mivel nyílt titok, hogy az USA és Izrael légiereje iráni célpontokat kíván támadni.
A két Amerikával szemben álló nagyhatalom, Kína és Oroszország azonnal bejelentkezett, hogy meg kívánják vizsgálni a gépet. Irán azonban súlyos igényt támasztott ennek lehetővé tételéért. Közölte mindkét állammal, hogy megengedi a szétszerelésben és a vizsgálat elvégzésében való részvételt, amennyiben nem tagadják meg a továbbiakban Irántól az S-300 PMU-1 légelhárító rendszer leszállítását.
Mindazonáltal a Nyugat jól tudja, hogy Irán nincs olyan technológiai szinten, hogy egy ilyen, műholdról irányított gép felett átvegye az irányítást, ezért kijelentették, hogy ez valójában orosz katonai siker. Oroszország egy hónappal ezelőtt adta el Iránnak a legmodernebb zavarótechnológiát. Ennyi idő alatt azonban még a kezelő személyzetet sem lehet kiképezni, tehát Izrael és az USA egyértelműen orosz "munkának" tekinti az esetet. Mivel a gép iráni területen ért földet, Teherán jogosan tart igényt ellenszolgáltatásra - mindennek ellenére.
December 7-én Izrael a Fehér Házzal egyeztetve azonnal elküldte Moszkvába Liebermann izraeli külügyminisztert tárgyalni, hogy ne adják el Iránnak a rakétarendszert, valamint egyéb kérésekben se működjenek közre Iránnal. Teherán ugyanis még kiegészítésként kérte a két országot, hogy a továbbiakban is segítsék az iráni atomprogramot, valamint a nagy hatótávolságú rakéták üzemanyagrendszereinek kikísérletezését.
Vlagyimir Putyin röviden és tömören visszautasította a tárgyalást, nem fogadta a zsidó állam külügyminiszterét, majd Medvegyev elnöknél próbálkoztak, de ő sem volt hajlandó tárgyalni.
Ezek után az USA próbálta rávenni az orosz vezetést, hogy fogadják a külügyminisztert, személyesen Obama telefonált, de a tárgyalásokat továbbra is visszautasították. Izrael egyértelműen kijelentette, hogy a Nyugat közel-keleti politikája az oka, hogy nem lehet tárgyalni az orosz féllel. Oroszország ugyanis a Nyugat politikája miatt sok befolyását vesztette el Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. Válaszul most Moszkva nem fogadja a Nyugat küldöttjét, és Iránnal tárgyal.
Izrael ezek után jelentette ki, hogy Oroszország a cyber háborút előretolta Irán területére, és ott teszteli új eszközeit. Olyan zavaróeszközöket, amelyek a közvetlenül műholdról érkező, többszörösen kódolt digitális jeleket képes zavarni, csak Oroszország volt képes kifejleszteni. Így Moszkva a RQ-170 gép megszerzésében aktív szerepet játszott. Az pedig, hogy Moszkva nem fogadta a külügyminisztert, ezt a gyanút erősíti.
Ám azzal is tisztábban kell lenni, hogy ha az orosz technika képes volt ilyen zavarást megvalósítani, akkor a Tomahawk rakétákat, valamint a csapármérő egységeket irányító AWACS gépeket is képes zavarni. A technika viszont biztosan nem mindenható, nem véletlenül kérik továbbra is a fejlett légvédelmi egységeket az irániak. Moszkva a technikai szakembereket már Iránba küldte, hogy elkezdjék az amerikai robot repülőgép vizsgálatát. Ráadásul a választások utáni oroszországi megmozdulásokban a Moszad és a CIA keze mélyen benne van, és ezt az orosz vezetés nagyon jól tudja. Bolond lenne éppen azokkal tárgyalni és engedményeket tenni, akik a jelenlegi politikai vezetés ellen lázítanak. Oroszország bekeményített. A múltkori katari eset, majd a moszkvai zavargások után, valamint a szíriai történések tükrében egyáltalán nem csoda, ha Moszkva is elkezdte felhúzni a kesztyűt a víváshoz. Az iráni eset még csak a kezdet, egy picike kis ízelítő, Oroszország éppen csak megvillantotta a jelenlegi hadiipari technikai képességét.

Újabb háborúra készülnek Dél-Oszétiában

|
A Dél-Oszétiában működő KGB vezetője, Boris Atto felhívta a figyelmet rá, hogy hírszerzési információik szerint a grúzok újabb támadásra készülnek. Értesüléseik szerint a támadást arra az időre akarják időzíteni, amikor Oroszországban a választások zajlanak. Az elgondolás alapja az, hogy ilyen helyzetben a hadsereg késéssel tud reagálni, és a 2-3 napos csúszás már elegendő lehet a grúz erőknek.
Ezt követően egy orosz katonai forrás is megerősítette, hogy valóban jelentős csapatmozgásokat hajtanak végre a grúzok. Nehézfegyvereket, harcjárműveket csoportosítanak át nagy számban. Ez alapján valóban feltételezhető egy támadás.
Az orosz vezetés kijelentette, nem fognak mindenféle provokációnak bedőlni, de vissza fognak verni bármilyen támadást, és nagyon kemény választ adnak, ha Grúzia továbbra sem képes beletörődni Dél-Oszétia függetlenségébe. A helyi katonai körzet vezetése Moszkvától függetlenül is megteszi a megfelelő válaszlépéseket.
A 2008-as háborúban Grúzia elvesztette haderejének szinte teljes technikai képességét, valamennyi harckocsit, önjáró löveget, páncélozott könnyű harckocsit. Az orosz különleges alakulatok súlyos veszteségeket okoztak a hajóhadban is. Grúzia gazdasági minisztere és védelmi minisztere izraeli-grúz kettős állampolgár. A veszteségek után Izraelből és az Egyesült Államokból özönlik a fegyver Grúziába. Modernebb légvédelmet szereztek be, és új nehéz fegyverzetet is. Moszkva egyértelmű véleménye, hogy az az ország, amely a GDP hadseregre jutó részét olyan szinten emeli, mint azt Grúzia teszi, egyértelműen háborúra készül (3 év alatt megháromszorozódott a GDP hadseregre költött aránya).
Oroszország S-300 légvédelmet telepített Abháziába. Több ezer katona állomásozik jelenleg is az Abház tartományban, de Dél-Oszétiában is emelték a létszámot. Készenlétbe helyezték a közelben állomásozó 50 darab MIG-29-es repülőt, és a SZU-25-es csapásmérő repülőket, valamit új SZU-27-es gépeket vezényeltek a szomszédos állam orosz repülőterére. A dél-oszét légvédelem nemrégiben lelőtt 2 darab izraeli gyártmányú pilóta nélküli felderítő repülőt.

Fennek

    |
A Fennek – mely egy sivatagi rókafajtáról kapta a nevét – prototípusát 2000 tavaszán mutatták be a Krauss-Maffei Wegmann, és a holland SP Aerospace vállalatok. A holland-német koprodukcióban készülő járműnek azóta a holland és német hadsereg több alváltozatát is kifejlesztette, és 2003 óta folyamatosan szállítják mind a német, mind a holland haderő részére.
A jármű öntömege 10 tonna, melyet egy 240 lóerős, automata váltós Deutz dízelmotor mozgat maximum 900 kilométeres távolságra, akár 115 km/h sebességgel. A jármű két vagy négykerék meghajtással is működhet, bár a négykerekes üzemmód jobban eszi az üzemanyagot, így a hatótávolság 600 kilométerre csökken műúton(!). A kerekek nyomását a terepviszonyoknak megfelelően állítja a vezető, a jármű egyébként nem kétéltű, gázlóképessége mindössze 1 méteres vízen való átkelést tesz lehetővé. A 60°-os emelkedő, vagy a 35°-os dőlésszöggel történő terepezés a maximum, amit a páncélos elbír. A csörlő segítségével önmagát képes kimenteni szorult helyzetéből, de más járműveken is segíthet, melyek össztömege nem haladja meg a tíz tonnát.Felderítő jármű lévén igen fontos követelmény volt a jármű által kibocsátott motorzaj szintjének alacsony értéken tartása, melyet a különleges kipufogórendszer segítségével egy mosógép zajszintjével egyenértékűre sikerült redukálni. Ez a kipufogórendszer kettős rendeltetésű, a Fennek infraképét is jelentősen csökkenti, így nehezítve a páncélos infravörös kamerákkal történő felderítését.
A személyzet 3 főből áll: vezető, parancsnok, megfigyelő-irányzó.
Az üzemanyag mennyisége, valamint a személyzet számára kialakított élelmiszer és ivóvíz tároló rekeszek befogadóképessége lehetővé teszi, hogy a Fennek akár öt napig is megfigyelés alatt tarthassa a kijelölt területet vagy objektumot, illetve követni tudja a felvonuló vagy megfutamított ellenséges erőket.
A vezető teljes egészében elfoglalja a páncélos szélvédője mögötti teret, vagyis a jármű középvonalában ül, így számára a belátható tér 180°, ezen kívül egy tolatókamera is segíti munkáját. A parancsnok és a megfigyelő-irányzó munkahelye – szemből nézve - a jármű bal oldalán található egymás mellett, innen irányítják a felderítő és kommunikációs eszközöket, valamint a fegyverzetet.
Védelmi képességei kategóriáján belül megfelelőnek mondhatóak. A páncélvédettsége 7.62-es páncéltörő puskalőszerig bezárólag biztosít védelmet, de ez a védelem kismértékben még fokozható a beltérben felerősíthető kerámialapok segítségével. A haspáncél legfeljebb a gyalogsági aknák ellen tud kielégítő védelmet nyújtani, ez kb. 20-30 dkg robbanóanyagot jelent. A motortér rendelkezik egy automata tűzoltókészülékkel, a küzdőtérben kézi tűzoltókészülék került elhelyezésre. Tömegpusztító fegyverek elleni védelemmel szintén ellátták, ezalatt a szokásos túlnyomásos belteret és a nukleáris fegyverek bevetését követő elektromágneses sugárzás ellen védő ólombetétet kell érteni.
Felderítésre a periszkópszerűen kitolható árbócon egy infravörös kamerát hordoz, mellyel éjszaka akár 7 kilométerről is meglátja a hőt kibocsátó tárgyakat, élőlényeket. Ez a távolság az időjárás és a hőforrás intenzitásának függvényében változik! Az árbóc a talajszinthez képest maximum 3.3 méteres magasságig tolható ki. Az árbócon helyet kapott még egy tv kamera, valamint egy lézertávmérő, továbbá lézervezérlésű fegyverek célravezetésére egy lézeres célzókészülék is. Az árbóc további érdekessége, hogy néhány pillanat alatt leszerelhető, így gyér terepfedezet esetén a kihelyezett árbóc egy 40 méteres kábelen keresztül továbbítja a felderítési adatokat a közelben megbúvó jármű személyzetének. (A kábel használatával nincs rádió kisugárzás, így elkerülhető a rádiólokációs felderítés, valamint a zavarás!)
A páncélos navigációját, térbeli tájékozódását GPS és inerciális navigációs rendszer (INS) segíti. A fedélzeten megtalálható rádiókészülékek képesek kapcsolatot létesíteni mind a nehézpáncélosokkal, mind a tüzérséggel és a légierő vadászbombázóival is, több száz kilométeres hatótávon belül, de megoldott a műholdon keresztüli kommunikáció is.
Felderítő jármű révén nincs szükség erős fegyverzetre, de kisebb átalakításokkal mára már több fegyverrendszer hordozására vált alkalmassá.
Az alapkoncepció fegyverzete a német páncélosoknál egy 40 mm-es automata gránátvetőből (vagy egy MG 3-as géppuskából) és 6 darab ködgránátvetőből áll. A hollandok úgy gondolták, hogy nekik egy 12.7 mm-es géppuska nagyobb hasznukra lenne, így a 6 darab ködgránátvető mellé ők ezt szerelték fel. Mind az automata gránátvető, mind a nehézgéppuska távirányított toronyban kapott helyet, tehát a célzás és a tűzkiváltás a jármű belsejéből történik, a fegyverek használatához a kezelőknek nem kell kibújni a beltérből. Lézer-besugárzásjelzővel nem látták el a járművet, így a ködgránátok indítása a parancsnok utasítására történik. A füstfüggöny egybenmaradási ideje gyenge szélben vagy szélcsend esetén kb. 20 másodperc.
Németország a gránátvetős változaton kívül rendszerben tart utász feladatkörű, és néhány tüzérségi megfigyelő alváltozatot is.
A hollandok viszont nem elégedtek meg ennyivel, ők saját kivitelezésben és némi izraeli segítséggel megépítették a könnyű tankelhárító változatot, melyre 2500 méteres hatótávolságú Spike anti-tank rakétákat szereltek, ebből egyszerre 4 darabot képes hordozni a páncélos. A rakéták bunkerek ellen is hatékonyan alkalmazhatóak.
A török Aselsan vállalat támogatásával elkészült – szintén holland igényre – a Fennek légvédelmi rakétaplatform is. A jármű egyszerre 4 darab Stinger típusú föld-levegő rakéta szállítására és indítására képes 8 kilométeres céltávolságon belül.
Jász Gábor - Jövőnk.info

Javaslom debreceninek, hogy legközelebb ilyen f@sza tömörséggel írja le gyurcsány, csányi,demján széles stb.urak nevezési listás vagyonkáikat a 100 leggazdagabbak közé - hogyan is lehet 400x ezermilliókat össze kuporgatni és egy országot tönkre tenni?! Majd következzen a nemzeközi zsidó vagyonkája mint pl. a moodys mint nagyvállalkozó aki egyúttal kénye-kedve szerint minősítget, ahogy lapos pénztárcájá kívánja.... ugye jó témák kedves debreceni.?


Az Orbán-család és a közhatalom viszonya.

Az Orbán-család és a közhatalom viszonya

Az alábbiakban Debreczeni Józsefnek a Mozgó Világban megjelent tanulmányának egy részét közlöm, amely arról szól, hogy az Orbán-család hogyan állította a közhatalmat a magánvagyon növelésének szolgálatába. Debreczeni "A politika fertője" c. könyvét december 1-jén mutatják be a Pallas Páholyban.

Orbán Viktor miniszterelnök jelentős vagyongyarapodáson ment keresztül 1998 és 2002 között, a hivatali évek alatt. A szűkebb család két fő ingatlanadatát nézve: 1. az 1998-ban már birtokolt 5,5 hektárnyi földterület négy év múltán a tizenegy és félszeresére: 63 hektárra növekedett; 2. a tulajdonukat képező (1994-ben 563 ezer forintért vett) belvárosi lakás helyett kertes sváb-hegyi villát vásároltak 2002-ben (75 millióért), amelynek (több tízmilliós) átépítéséhez azonnal hozzá is láttak. Ha a tágabb famíliát is idevesszük, akkor konstatálhatjuk, hogy a miniszterelnök apjának többségi tulajdonában lévő bányacég, a Dolomit Kft. saját vagyona meghétszereződött (98-ról 666 millióra nőtt); a másik vállalkozás, a kizárólagosan birtokolt Gánt-Kő Kft. nyeresége ugyanekkor a tízszeresére emelkedett (16 millióról 167-re).

Már a családi vagyonszerzés kezdetén, a bányaprivatizációban is szerepet kapott közpénzből származó tőke. Simicska Lajos, Varga Tamás és Kövér Szilárd ugyanis azzal a Quality Invest Rt.-vel szálltak be Orbán Győző üzletébe, amelynek vagyonát a fideszes székházeladásból befolyt százmilliók adták. Simicskáék 4,75 millióért vettek részvényt a pártelnök apjától, amit aztán 1,2 millióért – tehát 3,55 milliót „ajándékként” hátrahagyva – adtak el újra neki. (Simicska: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”)

Bánya

Azok a bizonyos „első milliók” tehát nem egyenes úton, hanem az állami pénz – pártpénz – magánpénz vargabetűjét leírva jutottak el a családhoz. De hogyan szaporodtak a későbbiek során? Tény, hogy Orbánék vagyona 1998 és 2002 között nőtt a sokszorosára. Az első miniszterelnökség éveiben. A néptől kapott közhatalmi mandátum birtoklása idején. A kérdés az, hogy a vagyongyarapodás a hatalom felhasználásával, azzal visszaélve történt-e.

E kérdésre először a tokaji szőlők környékén keressük a választ. A szóban forgó ügy 2005 tavaszán került a közfigyelem fókuszába, Orbán szerencséjére ismét post festa (miként a bányaügy is): évekkel a történtek után. Amikor ő maga már nem volt hivatalban. Az Élet és Irodalom megdöbbentő részleteket közölt olyan üzleti tárgyalások jegyzőkönyveiből, amelyeken 2000-ben és 2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök is részt vett.13 Mi több: a jegyzőkönyvek által következetesen taggyűlésnek nevezett összejövetelekre nemegyszer a kormányfői rezidencián került sor. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke a szövegek tanúsága szerint (névleg a felesége révén) magántulajdonos üzletemberként tárgyalt többek között állami vagyontárgyak, illetve vissza nem térítendő állami támogatások megszerzésének lehetséges módozatairól s az ezek során követendő taktikáról.

A szóban forgó cég, a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft. már puszta összetételénél fogva tipikus képlete volt a korrupciós összeférhetetlenségnek. Az Orbán házaspár üzletfelei ugyanis olyan állami pozíciókat töltöttek be – bizonyosan a kormányfő akaratából –, amelyek ab ovo magukban hordozták a szolgálat–viszontszolgálat mozzanatát. A társaság tagjai tudniillik – jobb esetben: a saját pénzük, tudásuk és kapcsolataik; rosszabb esetben: az Orbán jóvoltából elnyert állami tisztségek fölhasználásával – a hasznukra voltak Orbánéknak. Előmozdították az ő anyagi gyarapodásukat, amit a kormányfő a nekik osztott pozíciókkal (az azokkal járó hatalommal, presztízzsel, pénzzel) viszonzott. Vagy megfordítva: ők hálálták meg az Orbán révén elnyert pozíciókat és javakat: egyre megy. Hogy konkrétak legyünk: Szász Attila ügyvéd például állami cégek fb-tagjaként, továbbá állami felügyeletű cégek és intézmények jogi képviselőjeként csak 2000–2001-ben 50 millió körüli összeget vett föl – miközben a hátán vitte a Kft. üzleti ügyeit, különös tekintettel a kiszemelt földterületek megszerzésére. Az utóbbi cél számára aranyat ért, hogy a sátoraljaújhelyi földhivatalba – merő véletlenségből – Stumpf kancelláriaminiszter unokatestvérét nevezték ki akkoriban, így aztán Szász a sárazsadányi polgármesterhez intézett leveléhez pontos helyrajzi számokkal együtt csatolhatta azoknak az önkormányzati tulajdonban lévő parcelláknak a listáját, amelyeket Orbán és társai kinéztek maguknak. A polgármester igen készséges volt: Orbán (felesége) így vehette meg 2, azaz kettő Ft/m2-ért az első zsadányi területét, amelyre aztán szőlőültetvényt telepítenek majd – vissza nem térítendő állami támogatásból. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy 1988 és 2002 között Sárazsadány és környéke jó pár tízmilliót kapott különféle pályázatok megnyerését követően – ugyancsak viszsza nem térítendő állami támogatásként. A Kft. tagja volt még Kékessy Dezső tőkeerős üzletember, Orbán személyes barátja – majd 2002-től hazánk párizsi nagykövete. 2006-ban aztán (a veje nevén) volt szíves megvásárolni Orbánék pesti lakását. 63 millióért. A nyolc évvel korábbi vételár (563 ezer Ft) száztizenkétszereséért! Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Madarász Lászlót, aki az Orbán által menesztett Princz Gábor helyét foglalhatta el a Postabank élén 1998-ban. Ezt követően (1999. december 29-én) nyújtott a Postabank Invest Rt. 145 millió forintos hitelt a Szárhegy Dűlő – Sárazsadány – Tokajhegyalja Kft.-nek: tehát a főnök (és a nagyfőnök) saját vállalkozásának.14 S hogy a történet kerek legyen: a következő évben a Postabank cégei részesültek 90 milliós állami támogatásban.15

Tokaji szőlő

Ha ez az egész vircsaft nem lett volna súlyosan összeférhetetlen, akkor nem kellett volna titokban tartani. Márpedig titokban tartották: a közvélemény csak 2000-ben, a HVG jóvoltából szerzett tudomást arról, hogy a Magyar Köztársaság kormányfője (a felesége révén) miféle üzleti vállalkozásban vesz részt immáron bő két esztendeje. Ám hogy ezt mekkora odaadással és miféle eszközök igénybevételével tette, arra csak öt év elteltével derült fény, az Élet és Irodalom által prezentált taggyűlési jegyzőkönyvekből. Ezekből napnál világosabban kiderült, hogy a magyar miniszterelnök olyan üzleti megbeszélések aktív résztvevője volt, amelyeken egy magántársaság tagjai azt latolgatták, hogyan juthatnak minél könnyebben és jutányosabban állami javakhoz. Egyértelmű utalások estek a vállalkozásuk számára kulcsfontosságú állami cég vezető posztjaira kinevezett személyek közreműködésére. A miniszterelnök – mintegy a felvetődő igényekre válaszolva – elmondta: óvatosnak kell lenniük (ő többes szám első személyt használt), a szóban forgó állami javak megszerzésére csak darabonként, és csak a választásokat követően lesz módjuk – de akkor igen. Kiderült az is, hogy a társaság egyik tagja, a kormányfő nejének régi barátja – aki a zsákmányul kiszemelt állami cég jogi ügyeit is vitte – személyesen dolgozott a Hegyalja-törvényen. Eszerint tehát a parlamenti jogalkotás is igazodott olykor a kormányfő üzleti vállalkozásának igényeihez!

„Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – szólt Orbán elhíresült mondata, amit ő utóbb az államférfiúi mértéktartás megnyilvánulásaként próbált beállítani, mintha a fenti óhaj tényleg a kérésre és nem a kapásra: az állami támogatás – általa e szerint befolyásolható – odaítélésére vonatkozott volna. De mi történt valójában? Ha tetszik, a dolgok Orbán óhaja szerint alakultak: tényleg nem az ő cégük kapta a legnagyobb összeget. Csak a második legnagyobbat! 2001-ben 570-en részesültek vissza nem térítendő szőlőtelepítési támogatásban az adófizetők pénzéből. Ám 40 milliónál többet csupán két vállalkozás kapott: a Royal Tokaji Borászati Kft. 44 millió 636 ezret; a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. pedig 41 millió 475 ezret. Sokaknak egyáltalán nem jutott a pénzből. Pedig Orbán a későbbi nyilatkozataival rendre azt a látszatot keltette, mintha olyan normatív juttatásról lett volna szó, amit igény esetén a Magyar Köztársaság minden polgára megkap, majd legvégül – és persze kevesebbet – kaphat belőle a kormányfő (neje) is. Holott az ellenkezője történt: a kormányfő (nejének cége) kistermelők tucatjai elől happolt el tízmilliókat úgy, hogy azoknak egy fillér sem jutott. Az illusztris tagokból álló korlátolt felelősségű (és erkölcsű) társaság – a 2001-ben elnyert bő 41 millión fölül – további két alkalommal részesült még szőlőtelepítésre és meliorációra fordítható ingyenes állami forrásból, mindösszesen 64,5 millió Ft értékben.

Külön biznisz volt ezen fölül a szőlőfelvásárlási projekt.

A miniszterelnöki pár cégének első teljes évi bevétele az állami Tokaj Kereskedőház Rt.-től származott 2000-ben, ami 2 703 000 forintot tett ki. Az összeg maga nem túl érdekes, az viszont annál inkább, hogy a tokaji állami cég – az egyéni termelőkön túl – egyedül ettől a társaságtól vett át szőlőt abban az évben. Ám még ennél is érdekesebb a felvásárlásra fordított pénz eredete. Azt ugyanis külön kormányhatározat biztosította: 1,5 milliárdos tőkeemelést elrendelve a Tokaj Kereskedőháznál. Az eset még nagyobb volumenben ismétlődött meg 2001-ben – a választások előtti utolsó szüret idején –, amikor is 2,5 milliárdos újabb állami tőkeemelés történt, egy újabb kormányhatározatot követően. Minden idők legnagyobb szőlőfelvásárlását bonyolította le abban az évben a Tokaj Kereskedőház. Csak aszúból hatszor annyit vett át, mint bármely más esztendőben. E célból „bevezettek egy új felvásárlási osztályt… amivel a gyengébb minőségű aszú megvételére is lehetőséget teremtettek.”16 2000-ben és 2001-ben a szóban forgó állami társaságnak juttatott négymilliárdos összeg jóval nagyobb volt, mint a teljes magyar borágazatnak nyújtott összes állami támogatás. Egész pontosan annak a 63 százaléka. Miközben Hegyalján az ország szőlőültetvényeinek csupán a 6 százaléka volt található. Ám ez a 6 százalék magába foglalta Orbánék szőlőjét is.

A történet azonban még ezzel sem kerek. Az állami tőkeemelés indokaként ugyanis „a termelési biztonság megszilárdítása és a technológiai fejlesztésen keresztül történő piacépítés” szerepelt,17 csakhogy a Tokaj Kereskedőház korántsem erre fordította a pénzt! A 2000-es 1,5 milliárdból 1,2 szőlőfelvásárlásra ment el az amúgy értékesítési gondokkal küzdő vállalatnál, fejlesztésre az összeg töredékét költötték, alig 300 milliót. A következő évi 2,5 milliárdból pedig már csak 150 milliót fektettek a technológiai fejlesztésbe, a többit megint a felvásárlás vitte el. „A négymilliárdos állami tőkejuttatás… tehát távolról se szolgálta a cég technikai-technológiai felzárkózását; a borvidék jövője szempontjából pedig kifejezetten káros volt… konzerválta a… korábban kialakult termelési, felvásárlási viszonyokat… elmaradt a borvidék kistermelőinek felkészítése az új gazdasági környezethez való alkalmazkodásra, az uniós tagságra.”18

Stumpf István azóta már alkotmánybíró

Ám a milliárdos állami források eltékozlásának okaként korántsem csak a felelőtlenség játszott szerepet. Tudnunk kell azt is, hogy Orbán kancelláriaminiszterének igen kiterjedt és népes famíliája is e vidéken lakik és gazdálkodik. A számok magukért beszélnek: a Fidesz kormányra kerülését megelőző évben a Stumpf család tagjai még ötmilliót se kaptak a Tokaj Kereskedőház által felvásárolt szőlőjükért. 2000-ben viszont – miután a kormány másfél milliárdot pumpált a cégbe – már 17,7 millió ütötte a markukat. Egy évre rá pedig – az újabb, immár 2,5 milliárdos tőkeemelés nyomán – 30,6 millió! És vajon ki volt a Tokaj Kereskedőház feltőkésítését elrendelő kormányhatározatok előterjesztője? Stumpf István kancelláriaminiszter, személyesen. (Zárójelben: a cég általános vezérigazgató-helyettesét Stumpf Miklósnak, a marketingigazgatót pedig Stumpf Andrásnak hívták.) Végezetül idekívánkozik még egy adalék: a Tokaj Kereskedőház Rt. a négymilliárdos állami többletforrás ellenére 2002-ben már 300 milliós veszteséggel zárta az évet.

A szőlőfelvásárlási projektet ezzel lezárhatjuk, de van itt még egy apróság. 2005-ben a gazdasági minisztériumból ugyanis előkerült egy érdekes adat, miszerint „másfél kilométeres bekötőút építéséhez 12 és fél milliós támogatást nyert 2000-ben a sárazsadányi önkormányzat. A zártkerti bekötőút – amely a 087 és 089 helyrajzi számon szerepel, és a 37. számú főúthoz csatlakozik – vagyis Orbánék szőlőbirtokára vezet.”19

Ezzel válik kerekké ez az émelyítő történet.

Ám ha lehet, még ennél is émelyítőbb a felcsúti földek és a váli vízrendezés históriája. Nevezett földek magántulajdonúak, a beruházás viszont állami pénzből zajlott 1998 és 2002 között. Kell-e mondani: a magántulajdonos az akkori (s a mai) miniszterelnök hitvese. Kezdjük a földvásárlással. Orbán Viktor (papíron: Lévai Anikó) 2001. október 31-én 54 hektárnyi (539 380 négyzetméter) 762,98 aranykorona értékű Felcsút környéki földet vásárolt. Ez eddig rendben volna. A föld árát illetően azonban már van némi gond, mert a miniszterelnök(né) megint csak olcsón vásárolt. Aranykoronánként 8 ezer alatt, miközben a Fejér megyei illetékhivatal kimutatása szerint egy aranykorona akkori átlagára azon a vidéken elérte a 16 ezer forintot.20 De vajon ki adta el Orbánéknak fél áron (mindössze 6 millióért) az 54 hektárt? Bognár Sándor, a Herceghalmi Kísérleti Gazdaság Rt. vezérigazgatója. Akit két éve – már az Orbán-kormány alatt – neveztek ki a szóban forgó állami cég élére. A HKG Rt. ráadásul egyike volt annak a tizenkét állami gazdaságnak, amit Orbán pályázat nélkül privatizált 2001-ben. S vajon ki lett az immár magángazdaság többségi tulajdonosa? Bognár Sándor. Pontosan mikor? Két héttel azután, hogy Orbán(né) fél áron megvette tőle az 54 hektárt.

Mondtam, émelyítő történet lesz – de még korántsem vagyunk a végén. Mert mindössze hat héttel ez után újabb érdekes dolog történt. December 11-én az Országgyűlés roppant magas: 2,7 milliárd forintos címzett állami céltámogatást szavazott meg Felcsútnak és további öt szomszédos falunak, belterületi vízrendezés céljára. (Már ahhoz törvénymódosítás kellett, hogy ezt egyáltalán megtehessék. 2001 előtt ugyanis a tárgyév március 31-ig nyújthatták be a címzett támogatásokra szóló pályázatokat a helyi önkormányzatoknak, és ezt követően döntött róluk a kormány, majd a parlament. Orbánék tehát előrehozták a határidőt, a választások elé, így aztán nem is pályázatok alapján döntöttek, hanem csak „beruházási koncepciók” alapján.)

Ám most jön a java: „A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium a harmincadik helyre sorolta a beruházást az előterjesztésről szóló szakvéleményében. A Fidesz-többség azonban előbb titkosította a parlament szakbizottságában erről folyó vitát, majd a hivatalos előterjesztő, a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium az első helyre tette a váli-völgyi összefogást. Így kapta meg negyven nappal Orbánék felcsúti földvásárlása után az év legmagasabb céltámogatását… második helyre szorítva egy kórház-rekonstrukciót.”21

Pintér Sándor

Az Orbán család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság adata szerint: a felcsúti vízelvezetésre adott 2,7 milliárdos állami támogatás az abban az évben a költségvetésből hasonló célra fordított céltámogatási keret 90, azaz kilencven százaléka volt! A bizottság jelentésében olvasható ez is: „A támogatás, a vízjogi engedélyt kiadó Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság álláspontja szerint, szakmailag indokolatlan, az Állami Számvevőszék utólagos vizsgálata szerint pedig pénzügyileg erősen túlméretezett volt.”22

S hogy teljes legyen a kép: „Az Orbán-kabinet ugyanakkor 38 önkormányzat hasonló kérelmének elutasítását javasolta, köztük olyan területekét, ahol az árvíz hatalmas károkat okozott. 2001 márciusában árvíz sújtotta beregi települések, Csaroda, Jánd és a többiek hiába kértek, egyetlen fillért sem kaptak belterületi vízelvezetésre. A víz az emlékezetes év tavaszán abban a térségben több ezer házat sodort el.”23

Csupán a kormányfői lokálpatriotizmus kóros túltengéséről lenne szó?

Dehogy! „Ebből a támogatásból vásároltak meg 2001. december 11-én [tehát még azon a napon, amelyiken az Országgyűlés megszavazta a pénzt – D. J.] Felcsút határában egy három hektárt valamivel meghaladó, 84,47 AK értékű földterületet a beruházáshoz tartozó záportározó céljára, mégpedig annak a két nővérnek az egyikétől, akiktől Bognár eredetileg vásárolta a Lévai Anikónak olcsón továbbadott földet. A vételár 10 millió Ft, azaz 118 385 Ft/AK, ami hétszerese az akkori felcsúti átlagos földárnak és tizenötszöröse annak a vételárnak (7864 Ft/AK), amennyiért másfél hónappal korábban Lévai Anikó vásárolta meg Bognár Sándortól az említett földterületet.”24 Ezek szerint a Magyar Köztársaság állami költségvetéséből (önkormányzati áttétellel) történt túlfizetéssel kompenzálták a kormányfő családjának potom áron nyélbe ütött földvásárlását!

Mi jöhet még ezek után? Nézzük: „Csupán a kapubejárókra 1 milliárd 130 millió forint közpénzt költöttek Fejér megye hat településén a Váli-völgy vízelvezetése kapcsán. A térburkolati díszítőkövekkel és az árkok fölötti kocsi-behajtókkal együtt az Alcsútdobozon, Felcsúton, Kajászón, Óbarokon, Tabajdon és Válon megépült bejárók folyómétere átlag 110 ezer forintba került. »A címzett támogatás felhasználása, a pályázat indokoltsága és jogossága nem állapítható meg« – mondta ki az Állami Számvevőszék jelentése. A kapubejárók darabonként félmilliós átlagáron készültek (479 515 Ft), és összesen 2 357 darab van belőlük.

A Váli-víz csekély vízhozamú, keskeny medrű, lassú folyású patak. Az ÁSZ-jelentés szerint mégis 57 kilométernyi burkolt árok épült meg 1 milliárd 182 millió forintnyi közpénzen. Zárt csapadékcsatornára közel 78 milliót (3,3 kilométer), földárokra közel 182 milliót (17,7 kilométer) fordított a kivitelező Viadom Rt.”25

De hát miért ment végbe a magyar adófizetők milliárdjaiból ez az esztelen költekezés? A válasz: „A beruházást végző Viadom Rt. által a Magyar Államkincstárhoz benyújtott elszámolásból megállapítható, hogy a beruházáshoz az Orbán Viktor édesapjának többségi tulajdonában lévő Dolomit Kft. több tízmillió forint értékben szállított murvát, betont és a csapadék-levezető árkok kibélelésére szolgáló betonelemeket. A beruházás utólagos ellenőrzéséről szóló ÁSZ-jelentés rámutat, hogy a támogatás teljes összegének több mint 40 százalékát az árkok áthidalására szolgáló kapubejárók emésztették fel, amelyek ára az eredetileg tervezettet több mint ötszörösen haladta meg. Az Orbán Győző és családja tulajdonában álló Gánt-Kő Kft. honlapjáról pedig megtudható, hogy az e kapubejárókat burkoló… térkő szárított dolomitőrleményből készül.”26

Végül a pont az i-re: „A beruházás befejezését követően a felcsúti földárak a Fejér megyei átlagnál mintegy kétszerte gyorsabb növekedésnek indultak. A Lévai Anikó által négy éve 6 millió forintért vásárolt földterület mai forgalmi értéke – a környékbeli termőföldek átlagárát alapul véve – 34,3 millió forintra becsülhető. Belterületbe vonásuk esetén pedig – amire elhelyezkedésük alkalmassá teszi őket, és amiről Orbán Viktor a bizottság előtt elismerte, hogy volt már rá kezdeményezés… – értékük mai áron elérheti a 400 milliót is.”27

Orbán Viktor és Lévai Anikó

Orbán Viktor apjának cégei, mint az elején láthattuk, ugrásszerű vagyongyarapodáson mentek keresztül fia hivatalviselése idején. A váli beruházás iménti részletein túl álljon itt még két adalék. Az egyik a Dunaferr-ügy. A dunaújvárosi állami vaskohászati cég megújított vezetése 1999-ben 5 évre szerződést kötött a Dolomit Kft. vezetőjével, Orbán Győzővel, évi 140 millió forint értékben. Pályáztatás nélkül. A beszállítóváltás hivatalos indoka az volt, hogy Orbán Győző olcsóbban szállított. Utóbb (megint csak utóbb!) kiderült, hogy a dolgot egy könyvelési trükkel lehetett így beállítani: a kormányfő apjának a köve azért volt papíron olcsóbb, mert az árába nem számították be a szállítás költségét: azt külön számlázták…

A másik az autópálya-építés ügye. Szállított-e követ a miniszterelnök apja az állami nagyberuházásokhoz? A fia szerint nem. Mert ő lebeszélte erről: „Ez egy nagyon nehéz beszélgetés volt egyébként. Tehát ő nem értett ezzel egyet, de aztán végül azt mondta, hogy biztosan vannak olyan összefüggések, amiket én jobban látok, mint ő, és akkor ezt elfogadta. És onnantól kezdve ő nem vesz részt. Tehát minden, ami ezzel ellentétes hír, az légből kapott, üres vádaskodás” – jelentette ki a kormányfő 2001. augusztus 28-án a Magyar Televízióban.

Nézzük, mi történt valójában. „Az autópálya-építésre felkészült az Orbán-bánya is. Az olcsó sztrádatöltő anyag beszállításához a szülők és a testvér bányacége, a Gánt-Kő Kft. megszerezte a bányászati jogot egy várpalotai… önkormányzati képviselő… földterületére. Ám a készülő botrányból a miniszterelnök kérésére kimenekültek [idáig stimmel]: a bányászati jogot 2001 februárjában átruházták a papa vezette bányacég kereskedelmi igazgatójának betéti társaságára [erről már nem beszélt a fiú]. Így a startpisztoly eldördülése után fergeteges tempóban kezdhette meg a kőbeszállítást az elsőként elindított nagyberuházás, az M7-es autópálya felújításához. A pályázat nélküli kiválasztással felkért Vegyépszer–Betonút páros alvállalkozójának, a felcsúti Femol Kft.-nek az alvállalkozójaként.”28

Autópálya

Persze ez sem derült ki azonnal. „A Vegyépszer és a Betonút Rt. által alkotott Magyar Autópálya Konzorcium sokáig titkolta a sztrádaépítésben résztvevő 450 alvállalkozó névsorát… A Femol Kft. neve nem mondott semmit, egész addig, míg ki nem derült: a miniszterelnök a focimezén viseli a cég logóját…”29 És kiderült még valami. Az Orbán Győző alkalmazásában álló kollégának átpasszolt vállalkozás, a Bányaker 100 Bt. „az engedély jogerőre emelkedése előtt kezdte meg a beszállítást. Az engedélyezett mennyiséget idő előtt kitermelték. Amikor ez nyilvánosságra került, hetekig állt az építkezés! A szabályos engedélyre vártak, miközben az M7-es szájában tétlenül állt a konkurens cég kipróbált bányája Polgárdiban. Nem vették igénybe, inkább kivártak, míg a hivatalok soron kívül az orvbányászattal megkezdett kitermelésre nyomják a pecsétet.”30

Folytathatnánk még egy ideig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy határozott igennel felelhessünk a föltett kérdésre: az Orbán família 1998 és 2002 közötti intenzív vagyongyarapodása a miniszterelnöki pozíció gátlástalan fölhasználásával történt. A néptől kapott közhatalmi mandátummal súlyosan és nagyon tudatosan visszaélve. Olyan tudatos elvetemültséggel, amelyhez foghatót hiába keresünk a többi magyar kormányfő esetében.

Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy Orbán Viktor korrupt miniszterelnök lett volna. A korrupció a fenti dolgokhoz képest szimpla ügy. Ott az történik, hogy a hatalom birtokosa részrehajló döntést hoz. Amellyel nem a köz érdekét szolgálja, hanem valakinek a magánérdekét, akitől cserébe ellenszolgáltatást fogad el. Nem tud ellenállni a hatalom környékén jelentkező kísértésnek, meginog egyszer, kétszer, háromszor – s aztán már maga is keresi az alkalmakat.

Orbán esetében nyilván nem erről van szó.

Hanem valami egészen másról: valami sokkal súlyosabb és sötétebb dologról.

Hogy pontosabban miről, arra csak a fideszes pártfinanszírozás mechanizmusainak megismerése deríthet némi fényt.


Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.

|
Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
   Az évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje, területe feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző népek és nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve, több vagy kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a cionizmus zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják napjainkban is nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által gyakorolt – támogatással.
   A cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte a bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120 éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a Nebo-hegyre, s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael Egyiptomból kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó Kánaánt, azaz Palesztinát. A keresztény időszámítás szerinti első század végén a római hódítók leverték a zsidó felkelést, elűzték az ott élő zsidókat, s a világ különböző részeire szétszóródott zsidó közösségek összetartó ereje: az Ígérek Földjének kívánatossága volt. A vallás politikai eszközként való alkalmazása hivatkozási alappá és jogformáló erővé vált a „kiválasztott nép” cionista vezetői számára, akik az Ígéret Földjére kívánták visszavezetni népüket. Ezt a módszert alkalmazta Moses Hess is, aki az 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című művében megfogalmazta a zsidó burzsoá nacionalizmus eszméit. Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak - mint nemzetnek – Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá, amint kedvezően alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni a zsidó telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az első lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le „történelmi otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden zsidó, akár akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók csak egy zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa megálmodott „zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több mint 1000 éve az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”, azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép” mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje céljai elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.
   Herzl Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása, és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés. Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per során váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó állam, kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét, amellyel lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában, Bázelben összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek elfogadott programja a következő: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó nép számára közjogilag garantált tűzhelyet hozzon létre Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a kongresszus a következő eszközöket választja:
1. Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek rendszeres palesztinai betelepítését.
2. Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.
3. A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.
4. Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.
(Xavier Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette, 10.o.)
   A program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a világon élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá változtatni. A palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a nemzetté válás útján, azonban a bázeli program számukra a megsemmisülést jelentette. Herzl különböző nagyhercegek, uralkodók, bankárok ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy tervéhez megkapja a támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt, kilincselt a török szultánnál és a brit külügyminisztériumban is, azonban a vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a cionista mozgalom angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta. Weizmann is több vasat tartott a tűzben, befolyásos angol politikusokkal épített ki kapcsolatokat, s a kormányban gazdasági és politikai erőt képviselő amerikai zsidó szervezetekkel is. 1915 januárjában megalakult a Weizmann vezette Cionista Politikai Bizottság, amely memorandumot intézett a brit külügyminisztériumhoz, amely hat pontban rögzítette a Palesztina jövőjét illető cionista javaslatokat. A memorandum hat pontjának lényege:
1. Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.
2. Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi önkormányzatban.
3. A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.
4. Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket Palesztina kolonizációja érdekében.
5. Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a zsidók palesztinai letelepítésére.
6. Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.
   Ezzel egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.
1916 márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.
A közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint rögzítették:
Kék (francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia, Délkelet-Anatólia egy része.
Vörös (angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és Acre (Akko) kikötője.
Barna övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő palesztinai mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá kerül, amelynek formáját a többi szövetségessel és a mekkai serif képviselőivel együtt határozzák meg.
A-övezet (francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.
B-övezet (brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi vilajetek északi része.”
(Le conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel, é. N., 16-18.o.)
   A szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.
   Az 1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon gondolatát.
   A Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését, a védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.
A Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:
"Őfelsége kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait, elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó nép nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy felépítse nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres kimenetele után létesítendő védnökség alatt. Őfelsége kormánya ezen elv megvalósítása szempontjából lényegesnek tekinti, hogy a Palesztinában élő zsidók belső autonómiát kapjanak, megillesse a zsidókat a szabad bevándorlás, és létrejöjjön a Zsidó Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország újratelepítése és fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy a belső autonómia feltételeit és formáit, valamint a társaság alapokmányát a Cionista Szervezete képviselőivel együtt kell részletesen kidolgozni és meghatározni."
Az 1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:
Külügyminisztérium, 1917. november 2.
"Tisztelt Lord Rotschild!
Örömmel adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:
Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely a már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait és politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.
Üdvözlettel:
A.J. Balfour"
(J.P. Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)
A nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918 elején a francia és olasz kormány is.
   A brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a „nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című folyóirat 1918. júliusi számában egyértelművé tette a cionista szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a Földközi-tenger, északon a Libanon-hegység, keleten a Szíriai-sivatag s délen a Sínai-félsziget.” Ezt alátámasztották brit politikusok nyilatkozatai is. „Az eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak, hogy Palesztinában újra létrejön egy nagy zsidó állam.”
   Weizmann így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát, intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”
Világos: Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.
   Chaim Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek örvendett, s az általa irányított általános cionisták a mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is. Weizmann úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London iránt a legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg elérkezik az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé teszi. Ezzel szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali eredményeket követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek ugyanazt akarták: az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél azonos, azonban a módszerek és az időtartam kérdésében támadt köztük ellentét. A szélsőségesek hangadója lett két oroszországi származású cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a későbbi Revizionista Párt vezetője és az Irgun szellemi atyja) és Joszif Trumpeldor. Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben, Alexandriában alakított zsidó légióban.
   A Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság megérkezett Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást kapott, hogy felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy tanácsadóként együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti otthonnal kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott jaffai Cionista Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina viselje az Erec Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló legyen az ország zászlaja.
   A Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek” érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni héberül, hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab gyűléseket, hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére hivatkozva megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában került sor jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók között. Sir Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a cionistákat hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal kiváltották az arab nép haragját. Bols egy évvel később követelte a Bizottság feloszlatását. Így fogalmazott: „Lehetetlenség kedvében járni azoknak az embereknek, akik hivatalosan csak egy nemzeti otthont kívánnak, valójában azonban csak egy zsidó állam elégítheti ki őket, annak minden politikai következményével együtt. Éppen ezért, a fejlődés, és maguk a cionisták érdekében javaslom a palesztinai Cionista Bizottság feloszlatását.”
   Ezt követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén hivatalba lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina első főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény Szövetségesek összehívták a III. Arab Kongresszust (az első kettő a „Szíriai Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus önrendelkezési jogot és arab kormányt követelt Palesztina számára, hivatkozva arra a tényre, hogy a háború végén az összlakosság 8%-a zsidó. Végrehajtó Bizottság kinevezésére került sor, hogy az a brit kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselje az arab nép érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e követeléseket Winston Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter tudomására hozta, amikor 1921 márciusában ellátogatott Palesztinába. Az arab vezetők a tervezett törvényhozó tanáccsal kapcsolatban hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei rendelet értelmében 1923 februárjában kellett volna a tizenegy brit hivatalnokból és tizenkét választott tagból álló (amelyből 8 muszlim, 2 keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó tanácsot. A Cionista Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista VB) rávette a Vaad Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség legfelső végrehajtó szervét, hogy vegyen részt a választásokon.
   Az V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat, hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó tanács. Az arab képviselők ellenállását Weizmannék felhasználták arra, hogy önmagukat lojális együttműködő partnerként tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették, hogy a cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi érdekekhez. Az ehhez hasonló színjáték és manipulációs taktika jellemző Weizmann politikájára és a cionizmus módszereire. A Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn előtt szabaddá vált az út a „zsidó nemzeti otthon” megteremtéséhez és annak benépesítéséhez. Az első világháború végén Palesztina zsidó lakossága 55 ezerre csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian voltak. Haifa lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig 2000-ről 30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási hullám (1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az elsősorban Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági közösségeket alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a húszas években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági válság előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus” törekvéseiket.
   1929-ben Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan zsidó ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt. Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal, bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen arabgyűlölete nem ismert határokat.
   Az ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely 1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.
A Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három erő a következő volt:
1. Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.
2. Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi irányzatát.
3. Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette magát a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel a harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.
   Egyértelmű, hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért, hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A palesztinai arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti összefogás kényszerítheti rá Londont az arab autonómia megoldására, és csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében történő cionista földfoglalásoknak. Ennek reményében 1935 novemberében arab küldöttség kereste fel a brit főbiztost, hogy továbbítsa Londonnak a alábbi követeléseket:
- Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab többséggel.
- Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.
- Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.
   A főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a brit kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására a következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3 muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás továbbra is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a törvényhozó tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista Kongresszus elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a törvényhozó tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”. Ezt követően 1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány válasza: szó sem lehet a zsidó bevándorlás teljes leállításáról. Londonba hívták tárgyalni az arab vezetőket, akik elfogadták a meghívást, de a brit kormány váratlanul semmisnek nyilvánította a törvényhozó tanáccsal kapcsolatos régebbi javaslatát. Az arab vezetőknek szembesülniük kellett azzal az elkeserítő ténnyel, hogy London ismét engedett a cionistáknak. Ezidőtájt fokozta aggodalmukat az úgynevezett „jaffai-ügy”: a kikötővárosban a brit rendőrök cementes hordóba rejtett fegyvereket találtak, olyan hírek terjengtek, hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal történik. A gazdasági életkörülmények romlottak, a válság jelei bontakoztak ki és a munkanélküliség leginkább a városi palesztinai arabokat sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és Libanon korlátozott autonómiájának híre is.
   Ezen események természetes következményeként kirobbant az arab felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői (köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi párt képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a sztrájk addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a szomszédos arab országok: palesztinai védelmi bizottságok alakultak Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban, önkéntesek érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban engedélyezte az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további erősítéseket küldött. A brit csapatok továbbra is csak őrszolgálatokat teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom magától összeomlik, hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek az ellentétek.
   A Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve volt, s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi párt képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság és London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni Abdallah transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki miniszterelnök, de sikertelennek bizonyult a kísérlet. Októberben Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia és Jemen uralkodói felhívást intéztek a Magasabb Bizottsághoz, amelyet így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk, Nagy-Britannia jó szándékában, mivel az kijelentette, hogy igazságot fog tenni.” A Magasabb Bizottság beszüntette a sztrájkot, azonban a palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak, hiszen a Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett döntött, amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik a független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.
   A másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók közvetítésével kompromisszumra törekedett, amelyet a következőkben fogalmaztak meg: az ország továbbra is brit uralom alatt marad, de erőteljesen korlátozzák a zsidó nemzeti otthont. A Nasaibi-csoport 1937 júliusában hivatalosan szakított a Magasabb Bizottsággal. A brit gyarmatügyi államtitkár a következő emigrációs kvóta kapcsán először utalt a zsidó bevándorlás politikai célzatú korlátozására:
Őfelsége kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”
Ezt követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi bizottság.
   Lord Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi, 1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő stratégiai megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben támogatja a zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti otthon létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné tette a két közösség tartós együttműködését.
A jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:
III. A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen összegezhetjük:
1. A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom alá kerüljön.
2. Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó teljes értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó állammá válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi zsidót fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak. Elérik a cionizmus fő célját – a Palesztinában meggyökerezett zsidó nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a státuszt biztosítja, amit más nemzetek a maguk polgárainak. A zsidók végre megszűnnek >kisebbségi életet< élni…”
(The Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)
   A két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet, azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó államnak jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy beékelt terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle és a Gaza közötti zsidó telepekkel.)
   Az Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép éppen ezért nem mondta le ezekről a határokról.”
   A felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit imperialisták által összehívott konferenciára (St. James Palace Conference), amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb Bizottság képviselői vettek részt és a Nasasibi-párt képviselője. A Zsidó Ügynökség részéről (már Ben Gurion volt a VB elnöke) megjelent az összes cionista és nem cionista irányzat képviselője, kivéve a revizionistákat. A tárgyalásra nem került sor, mert a palesztinai arabok nem voltak hajlandók találkozni a zsidó küldöttekkel, s a palesztinai arab kormány megalakításáról kívántak tárgyalni.
   London ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain Parliamentary Papers, Cmd. 6019).
   A Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de azt konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott biztosítékot. A Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző reakciója Ben Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk ebben a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború”.
A Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három formát öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind a három módszert a Zsidó Ügynökség irányította.
1. Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam határait.
2. Az illegális bevándorlás szervezése.
3. A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos hadsereg fejlesztése.
   A bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942. május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:
A konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a Zsidó Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság, beleilleszkedve az új demokratikus világba.”
   A palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben 1944 októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök elnökletével az Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot hozta Palesztina ügyében:
Palesztina fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására… A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok, mielőbbi érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a biztonság stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb igazságtalanság és agresszió, mint az európai zsidók problémáját egy másik igazságtalansággal megoldani, igazságtalansággal sújtva a különböző vallású és felekezetű palesztinai arabokat.”
   Ezekben az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött. A második világháború végén az Egyesült Államok Nagy-Britannia egyenrangú partnereként és jövendő vetélytársaként lépett fel a Közel-Keleten. Növekedett az amerikai monopóliumok részesedése az olajban (az olajkészletek növekedése elsősorban a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén emelkedett), a brit tervek az amerikai pénzügyi segítségtől függtek, s jelentős amerikai légitámaszpontok is működtek ebben a térségben.
A Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi szempontok határozták meg:
- Az olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse az arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.
- Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek a hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek következményeként az amerikai törvényhozás mindkét háza határozati javaslatot terjesztett elő: Washington tegyen lépéseket a Fehér Könyv hatálytalanítására, Palesztinának zsidó államként történő létrehozására!
   A Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda rábírta Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány csak abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500 zsidó telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás felháborította a palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a zsidó bevándorlással járó földfoglalásoktól és a cionistákat sem elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás megakadályozta volna céljuk elérését: Palesztina zsidó állammá történő változtatását.
A Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket terjesztette a brit kormány elé:
- Nyilvánítsák palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és csorbítatlanul” zsidó állammá.
- Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás ellenőrzését.
- Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó bevándorlásának finanszírozására.
   A fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina „osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap elteltével a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a palesztinai arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték kilátásba.
Truman amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy Palesztinát nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!
A Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy Palesztina zsidó állammá lesz.
   A Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor, amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a javaslattal tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal és a Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda vasútállomását felrobbantották, három kishajót elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz. London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után, november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók helyzetét azokban az európai országokban, ahol „fasiszták” áldozatai voltak.
Az angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése olyan kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem volt hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő pontokat tartalmazza:
- Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000 lakójának bevándorlását, s „könnyítsék meg a további bevándorlást, megfelelő körülmények között”.
- Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.
- Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.
- Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó alapokból finanszírozott üzemekben.
A brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s beszolgáltatják a fegyvereket.
   1946 júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését, s megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy erőszakos akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából. Néhány nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a levegőbe, köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.
Az Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet, különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet megváltoztatták, a tiszteket szabadon engedték). A „Kol Jiszróél” (Izrael Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára vállalta az akciót.
Brit katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség épületét, letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi vezetőjét (Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun terroristái három hét múlva (tejszállító arab munkásoknak öltözve) felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, amelynek egyik szárnyában működött a palesztin brit katonai parancsnokság. Ezt követően Tel Avivban meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai kormány és Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman elnök tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni lépéseket az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt követően július 31-én közzétették az angol képviselőházban az angol és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét, amelyben kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik Palesztina birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg támogatni a tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv vitája során merült fel először a brit parlamentben Palesztina feladásának lehetősége.
Churchill így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül kiürítjük Palesztinát…”
   Ben Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet, helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne Londonnal, mint amilyet az Transzjordániával kötött (Nagy-Britannia megtarthatja támaszpontjait).
Az arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.
Az Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött, hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az amerikai kormány képviselői.
A gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen csak a brit küldöttek és a független arab országok képviselői vettek részt.
Javaslat született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát. (Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg, hogy a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is a vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)
A kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az arab közösség számarányának megfelelően vesz részt az államhatalmi szervekben.
   1946- októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része” fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann javaslatát. A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha sor kerül az ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek, a települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden bevándorló több földet jelent! Meggyorsult az illegális bevándorlás, és a Zsidó Brigád közreműködésével jelentős hálózat alakult ki, amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról hajókat indított Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb hajót elfogták. Megélénkült az Irgun angolellenes tevékenysége. 1947. január 1-jén bejelentette az angolok elleni akciók fokozását. A Zsidó Ügynökség állásfoglalása azonban akkorra már az volt, hogy a harcot nem a brit hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel kell megvívni.
   A londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy még öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta 4000 zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött, hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát, ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december 1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta, amely szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).
   A jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit védnökség Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége mellett – ezután a két független, de egymással gazdasági unióban lévő állam megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem legyen ESZ védnökség alatt, továbbá az átmeneti időszakban földvásárlási tilalom a tervezett zsidó állam területén, valamint a zsidó bevándorlási kvóta felemelését.
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal tiltakozott ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ döntését követően, november 30-án tanácskozott Jeruzsálemben, s meghirdette az általános sztrájkot, tiltakozásul a kettéosztás ellen. Ezt követően kirobbantak a zsidó-palesztinai arab ellentétek, egymást követték a támadások, a retorziók.
   A Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében szeretnének élni a zsidókkal.
Ben Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött létre, amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára vonatkozó határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum megszűnéséig megszabadítaná a zsidó államot az araboktól, vagyis a lakosság felétől!
Mindezt oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”. Ben Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az arab parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet zúdítottak rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun vezetője Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a zsidók úgy hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres offenzíva folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét, a brit csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták és elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két arab várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett az Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a brit csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött tűzszünet nem volt tartós. Az angolok bezárták a kormányhivatalokat, elégették az okmányokat.
Tel-Avivban a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban kikiáltották a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot aláírta valamennyi párt. 1948. május 15-én Izrael Állam megalakulásával Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke lett a miniszterelnök, Mose Sharet politikai titkár a külügyminiszter, és Eliezer Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.
Izrael Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék a közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az ENSZ-felosztást csak kényszerű, átmeneti megoldásnak tekintette.
Összevetve Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal, és a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben” megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.
A függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „… gondoskodik az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában, és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is felhívással fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek vissza a béke útjára, és vegyék ki részüket az ország fejlesztésében, mint teljesen egyenjogú polgárok, akiknek megfelelő képviseletet biztosítunk az állam minden ideiglenes vagy állandó testületében és intézményében … Izrael Állama kész teljes erejével részt vállalni a Közel-Kelet békés fejlesztésében és felvirágoztatásában…”
A nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott véleményével, amely szerint:
Ez az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének térképe – a Nílustól az Eufráteszig!”
Az 1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat, amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre adott választ:
Az Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatr
(Az Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)
1. Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg, hogy átadjam önöknek a következő választ.
2. Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem, nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból, és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett hasonló csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen számunkra. Ha azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az izraeli fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van, mert átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul gondolták ki…
3. A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek feltételeit felújították a július 15-ei határozatban, különös figyelemmel gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne befolyásolja egyik fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy tolmácsolta ezt az elvet, hogy egyik félnek sem lehet több előnye a másik kárára. Kétségtelen, hogy a fegyverszünet alatt több ezer arab visszatérésére Izrael Államba – amelyet még mindig szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai támadások célpontja és újra megújított katonai támadások tárgya lenne -, valójában erősen károsítaná jogainkat és helyzetünket. Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús erejét és háborús készültségét a területére hozott politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze bekövetkező bonyodalmakért.
4. Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél feladata, számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét. A jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye – az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is visszautasította Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, minden kísérlet, amely az arab menekültek problémáját kiszakítja az összefüggésekből és azt csak izoláltan akarja megoldani – mint ahogy az már történt -, súlyosbítja a helyzetet…
5. Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének, hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen – megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása. Nem múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő visszatelepítési programot hozzon létre az arab menekülteknek.
6. A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás, Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik fenyegeti a zsidó biztonságot, és ilyen területen a potenciálisan robbanással terhes helyzet újrateremtése az utolsó dolog lenne, amit bármelyik létéért küzdő állam elfogadna. Mellékese: nem tudjuk méltányolni… miért csak Jaffa és Haifa korábbi területét választották ki erre a speciális eljárásra, és miért találták azokat érdemesebbnek bármelyik más városnál vagy falunál.
7. Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a normális életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan problémát jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az általános életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy véljük, Ön biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus az a nemzetközi segítség, melyet ön elképzelt erre az időre. Másrészről az Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes igazságtalanságnak tartana minden kísérletet, amely a visszatérő arabok segítésére és újratelepítéséhez a korlátozott és igen szűk anyagi támogatást is igénybe venne. Nem akarjuk vállalni az arabok helyett a felelősséget, akiket a zsidók sosem akartak bántani – akikkel valóban békében akartak élni: az Ideiglenes Kormány feljogosította magát, és igen eltökélt, hogy kártérítést követeljen az arab államoktól a pusztításért, rombolásért, az elveszett életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a fegyveres intervenció bűnös oktalansága okozott.
8. Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna Izrael Államának megalapításába, és most békésen és jólétben élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az arabok megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást okozott, és a kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a felelősség azoké, akik a háborút előidézték és folytatták, ugyanúgy, mint azoké, akik segítették és felbujtották őket. Az arab kormányok és az a nagyhatalom, amely minden módon elősegítette, hogy azok mindent elkövessenek Izrael Állam aláásására és lerombolására, kudarcukat követően Izrael Államától várják el saját meggondolatlan cselekedetük eredményéért a kártérítést.
9. Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból akármennyit is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike azon jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait figyelembe véve, megváltoztatja a történelem folyását. Korai lenne pontosan megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen mértékben fogja Izrael és a szomszédos területek jövőjét befolyásolni. Mikor az arab államok készek lesznek békeszerződést kötni Izraellel, ennek a kérdésnek a megoldása az általános egyezmény részeként fog felmerülni, és jogos részét képezi majd a zsidó életek és vagyon elpusztításáért benyújtott kártérítési igényünknek. A zsidó és az arab népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam stabilitása és szomszédaival való béke alapjának tartóssága, az arab kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó és tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”
Aláírta: M. Shertok külügyminiszter
(The Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United Nations, 48-50.o.)
   Négy hónappal a fenti levelet követően megszületett „Az ENSZ közgyűlésének 194. (III.) határozata” (1948. december 11-én), amelynek 11. pontjában kimondja a palesztinai arab menekültek hazájukba történő visszatérésének lehetővé tételét és annak módját.
Ezzel szemben az izraeli kormány 1948 őszén már rendeletet hozott az úgynevezett „távollévő személyek” tulajdonáról. (Távollevőnek számított minden palesztinai arab, aki 1948. augusztus 1-je előtt elhagyta lakhelyét. Ha egy palesztinai arab az Irgun terroristáinak vérengzésétől tartva más városokba költözött, majd onnan visszatért saját földjére, ez a föld már nem volt az övé!) Az izraeli kormány 1949-ben felhatalmazta a hadügyminisztériumot, hogy „biztonsági övezetnek” nyilváníthatja Izrael bármely részét, s tíz napon belül eltávolíthatja onnan a lakosokat. Így űzték el saját földjeikről a palesztinai arabokat, s folytatódott a földrablás, amelyet különböző „törvényekben” fogalmaztak meg.
1967. június 3-án az izraeli kormány döntött az Egyiptom elleni támadásról: június 5-én indul az izraeli villámháború, amely a „hatnapos háború” nevet viseli. A villámháború nem érte el a fő célját, a kairói és a damaszkuszi rezsim megdöntését, de 1967 novemberében a Biztonsági tanács határozata, amelyet Nagy-Britannia terjesztette elő, kompromisszumos megoldásra törekedett. Az 1967-es határozat lényege:
1. Ki kell vonni a csapatokat a megszállt területekről.
2. Be kell szüntetni a hadiállapotot, elismerve a térség összes államának szuverenitását, területi integritását és politikai függetlenségét.
3. Biztosítani kell a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és az Akabai-öbölben.
4. Igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét.
A határozat alapfeltételének nyilvánította a megszállt területek teljes kiürítését, ezt összekötve a menekültkérdéssel. Izrael elzárkózott a határozat elfogadásától, s bejelentette: nem adja vissza Jeruzsálem keleti részét.
A napjainkban tapasztalható közel-keleti konfliktusok a fenti történelmi események következménye. A konfliktus békés rendezésére addig nem kerülhet sor, amíg Izrael folytatja a cionista törekvések végrehajtását és a palesztinai arab nép elleni agressziót. A jelek szerint Izraelnek azonban nem áll szándékában politikájának megváltoztatása.
Az ellenzéki Likud-párt vezetője, (a háborús bűnös) Ariel Sharon volt külügyminiszter, 2000. szeptember 28-án provokatív látogatást tett a Templom-hegyen, s az addig folyamatban lévő béketárgyalások eredményességét veszélyeztette. A tárgyalások alapját az önálló palesztin állam kikiáltásának határnapja (2000. szeptember 13.) képezte az alábbi feltételekekl:
1. Izrael ismerje el a Templom-hegyen lévő mecset-együttes feletti Palesztin szuverenitást.
2. Vonuljon ki az 1967-es határokig.
3. Ismerje el a palesztinai arab menekültek hazájukba való visszatérésének jogát.
Izraelnek nem áll szándékában a fent jogos követeléseknek eleget tenni, hiszen a palesztin nép számára tett engedmény veszélyeztetné azt a cionista tervet, hogy Izrael teljes mértékben bekebelezze Palesztinát, ahol csak és kizárólag egyetlen állam léteznék, amely nem más, mint Izrael állam. Az izraeli tervben nem szerepel egy kétnemzetiségű állam. Izrael már 2000 szeptemberében kezdte irtani a palesztin-arab népet, a zsidó katonák a Templom-hegyi mecsetből az ima után kilépő fegyvertelen arab hívőkre már gépfegyverekkel vártak és közéjük lőttek.
   Ariel Saron 2000. november 16-án előrehozott választásokat sürgetett Ehud Barak miniszterelnök leváltására, hiszen Saron szerint „nem szabad megengedni, hogy a Barak-féle Munkapárt tárgyaljon a palesztinokkal egy esetleges békeszerződés feltételeiről.” Saronnak nem kell sokáig várnia, hiszen 2001. március 9-én letette a kormányfői esküt. Az eskütétel harmadik napján (március 12-én) az amerikai lapoknak tett nyilatkozatában ismertette jövőbeni céljait: tevékenységének prioritásai közé sorolja zsidók bevándorlásának ösztönzését. Azt akarja elérni, hogy a következő 10-12 év során újabb 1 millió zsidó vándoroljon be Izraelbe és reményei szerint 2020-ra a világ zsidóságának többsége Izraelben fog élni.
Saron módszeresen dolgozik célja megvalósítása érdekében, hiszen gazdasági, katonai blokád alá vonja a palesztinai arab lakosságot, figyelmen kívül hagyja az ENSZ határozatokat, behatol és körülzárja a palesztin városokat, amelyeket börtönné változtat, s a palesztinai civil épületek (kórházak, iskolák, lakótelepek) elleni támadásokkal gyakorlatilag a palesztinai arab nép likvidálásába kezdett: a palesztin rendőröket, a civil palesztin fiatalembereket a családtagjaik előtt végezteti ki.
Saron teljes mértékben szabad kezet kapott az Egyesült Államoktól, így megengedheti magának, hogy Jasszer Arafat palesztin elnök Ramallah-i főhadiszállás köré ostromgyűrűt vonjon, s a palesztin vezetőt embertelen körülmények között fogva tartsa, sőt egyenesen a száműzetésével fenyegetőzzék. Saron a béketárgyalásokra már egyáltalán nem mutat hajlandósságot, azzal az ürüggyel, hogy a palesztin nép hagyjon fel a terrorista merényletekkel, miközben Saron kormánya úgy harcol a palesztin nép ellen, mintha igazi hadsereg ellen harcolna, beveti a legmodernebb amerikai fegyvereket, F-16-os vadászgépeket, a fegyverrel nem rendelkező kődobáló palesztin nép ellen. A megszállt és elnyomott népnek kellene – Saron szerint – engedményeket tenni a megszállókkal szemben.
A palesztin nép mindig hajlandó volt béketárgyalásokra, a konfliktus békés rendezésére, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jasszer Arafat a béke megteremtése érdekében 1993-ban az oslói egyezményben aláírta, hogy az izrael által megszállt 1967-es határok 22%-át szolgáltassa vissza Izrael, azonban Saron még erre sem volt hajlandó. A palesztin nép ennél nagyobb engedményt már nem tehet. A tárgyalásokhoz két, kompromisszumos megoldásra törekvő tárgyalópartner szükséges. A jelenlegi helyzetben az a palesztin mondás lépett érvénybe, miszerint „egy kézzel nem lehet tapsolni”
Hikmet Zeid, palesztin miniszter, aki 1989-1993 között a PFSZ budapesti nagyköveteként, pozíciójához méltóan képviselte hazánkban országát és népét, egyértelműen és nyíltan, tiszteletre méltó módon mutatott rá a konfliktus lényegére:
   Az 1993-as oslói egyezmény után azt reméltük, hogy Izrael ugyanolyan komolyan veszi a békefolyamatot, mint mi, mert mi valóban komolyan vettük. Úgy érezzük, hogy az izraeli fél még nem döntötte el, hogy mit akar. Békét szeretne, de nem akar kivonulni a megszállt területekről. Békét akar, de nem akar megszabadulni a megszálló hatalom mentalitásától, a megszállás gyakorlatától, a békefolyamat ismételt megsértésétől. Így most olyan szakaszba jutottak a dolgok, ami komoly veszéllyel fenyeget: a BÉKE veszélybe került.
Nem azért, mert gyengék vagyunk. A palesztin nép képes szembeszállni a megszállással, harminc évig harcoltunk a megszállás ellen és készek vagyunk újra harcolni. Az izraeliek milyen engedményeket várnak tőlünk? Talán távozzunk Palesztinából és hagyjuk itt nekik?! Ilyen fajta jóindulatot remélnek tőlünk?! Hogyan élhet békében együtt két nép, ahol az egyik leigázott, megszállt nép, a másik a megszálló nép? Miféle bizalom lehet közöttük? Végül is mit kívánnak a palesztin féltől? Milyen engedményeket tegyünk, hogy elnyerjük az izraeli megszállók bizalmát? Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, a békefolyamatba meggyőződésből kapcsolódtunk be, nem taktikáztunk. Ezt tudjuk adni, többre nem vagyunk képesek. Mi a palesztin területeket szeretnénk visszakapni, egy független palesztin államot akarunk létrehozni, amelynek kiegyensúlyozott kapcsolatai lesznek a térség valamennyi államával. A békefolyamat, a megegyezés alapja a „terület a békéért”, de mi még nem kaptuk vissza a területeinket, láthatják, hogy városainkat katonailag körbezárták, szinte teljes katonai blokád alá helyezték! Hol vannak akkor azok a palesztin területek, amelyeket a békéért adtak vissza?! Nekünk, áldozatoknak milyen engedményt kellene tennünk Izraelnek?! Mondjunk le a megszállt Kelet-Jeruzsálemről? Ilyenfajta jószándékot vár tőlünk a megszálló hatóság? Mondjunk le a szomszédos arab államokkal közös határainkról? Adjuk áldásunkat a földjeinket kisajátító zsidó telepesek földfoglalására, területeink megszállására, szülőföldünk kisajátítására? Mondjunk le a menekültek jogairól, miközben az izraeli kormány a palesztin menekültek helyére 1 millió oroszt és ukránt hozott ide? Mi közük van ezeknek az orosz és ukrán zsidóknak Palesztinához? A hazájukból elűzött 3,5 millió menekült ősei ezer vagy több száz éven át éltek Haifában, Jaffában és Palesztinában, az izraeli kormány mégis megtiltja a palesztin menekülteknek, hogy visszatérjenek szülőföldjükre! Azt azonban lehetvé teszi, sőt pénzeli, hogy olyan orosz zsidók, akik nem akarnak tovább Oroszországban élni (a fele keresztény, nem is zsidó), ide jöjjenek és azonnal állampolgárságot és különböző kedvezményeket kapjanak. Amint megérkeznek Izraelbe, máris teljes jogú izraeli állampolgárrá válnak.
Milyen jóindulatot várnak még tőlünk? Még mit adhat a palesztin ember Izraelnek, felszámolja magát?! Egyáltalán van-e a világon olyan nép, amely felszámolja magát a megszállók kedvéért? Mi sem nyilvánítjuk magunkat nemlétezőnek. Élő nép vagyunk, olyan nép, amely az elmúlt 50 évben képes volt szembeszállni minden összeesküvéssel, amelyet körülötte szőttek és minden olyan erővel, amely összeesküdött Izraellel ellenünk. Semmi sem jelent zsákutcát, még a háború sem. A háborúknak általában céljaik vannak, különösen, amikor egy nép el van nyomva és a teljes függetlenséget szeretné kivívni, és mi minden eddigi kudarc ellenére számításba vesszük egy békés megoldás lehetőségét!”
Piroska Éva: Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
Északi Korona, 2003. január


Kivonultunk, meg nem is - Irak bábállam marad amerikai felügyelettel

|
50 ezer amerikai és másfélmillió iraki halálos áldozat a mérlege a több, mint nyolc éves iraki cion-imperialista ámokfutásnak - köszönhetően a világot uraló Rotschild-maffiaszervezetnek és csatolt intézményeinek, többek között az Egyesült Államok kormányának. De nézzük meg, hogyan számol be erről a közszolgálati hírügynökségünk, amit megjegyzésekkel láttunk el...
MTI - Az amerikai csapatok az év végén méltósággal és emelt fővel távoznak Irakból (hahaha, még viccnek is gyenge - szerk.) - jelentette ki hétfőn Barack Obama amerikai elnök, miután a Fehér Házban fogadta Núri al-Máliki iraki miniszterelnököt.
Az elnök hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok a kivonulás után sem hagyja magára az iraki népet és - nyilvánvalóan Iránra és Szíriára utalva - figyelmeztette a "többi országot", hogy tartózkodjanak az iraki belügyekbe való beavatkozástól (az Egyesült Államok világszerte ezt teszi, de rajtuk kívül szinte senki - szerk.). Obama szerint Amerika elkötelezett lesz Irak sikere mellett az országért hozott hatalmas vér- és anyagi áldozatok miatt, de kiemelte, hogy Irak szuverén és önálló ország, amely most már kizárólag a saját biztonsági erőire támaszkodik (és az ott maradt hadseregnyi CIA és egyéb "szakértőkre" - szerk).
Obama arckifejezése ellentmond a kijelentéseinek - ez egy vesztes metakommunikációja
A két vezető közös sajtótájékoztatóján, egy kérdésre válaszolva Obama elvetette annak lehetőségét, hogy a Máliki-kormány az iráni és nem az iraki érdekek megjelenítője lesz. Az iraki kormányfő a szomszéd országok potenciális beavatkozásával kapcsolatban hangsúlyozta: a térségben minden félnek tudatában kell lennie annak, hogy egy, a vallási szekták között kirobbantott háborúnak beláthatatlan, lavinaszerű következményei lehetnek.
Obama elmondta: kormánya arra kérte Teheránt, hogy szolgáltassa vissza az Iránban eltűnt amerikai drónt és most az iráni választ várja (óriási gondban lehetnek, ha ennyire megalázkodnak - az Oroszország elleni háborús előkészületek közben más sem hiányzott nekik, mint egy ilyen technika átengedése az oroszoknak - szerk.). Hangsúlyozta, hogy Bassár al-Aszad szíriai elnök elszalasztotta az alkalmat a reformok bevezetésére (de ők tesznek róla, hogy odaküldött diverzáns egységeikkel káoszba és polgárháborúba sodorják az országát - szerk).
Az amerikai elnök többször megismételte, hogy az Egyesült Államok és Irak átfogó kapcsolatrendszere az egyenlőségre és a kölcsönös tiszteletre épül majd és kifejezte reményét, hogy Washington és Bagdad egymás "erős barátjává és partnerévé" válik majd (ezt el tudjuk képzelni, mit jelent a gyakorlatban - szerk.).
Obama leszögezte, hogy Irakban nem maradnak katonai bázisok és az iraki-amerikai biztonsági együttműködés modelljéül Washingtonnak a többi országgal fenntartott kapcsolatai szolgálnak majd (ezt is tudjuk mit jelent, lásd fentebb - szerk.). Az amerikai elnök szerint Iraknak képesnek kell lennie arra, hogy megvédje a határait és a légterét, s elismeréssel szólt az országban kialakult biztonsági helyzetről. Máliki ezzel kapcsolatban arról beszélt, hogy a két országnak a jövőben is együtt kell működnie a terrorelhárításban, a hírszerzési adatok megosztásában, valamint a katonai kiképzésben (vagyis a csatlós állam szerepét vállalják úgy, mint Grúzia - szerk.).
A közös sajtóértekezlet után Obama és Maliki az arlingtoni hősi temetőben megkoszorúzta az ismeretlen katona sírját. A 2003-ban elkezdett invázióban az Egyesült Államoknak csaknem 4500 katonája esett el Irakban (ez egy szemenszedett hazugság, a valóságban ötvenezer halottjuk volt, de a statisztikai bűvészkedés miatt nem minden veszteséget ismernek el - szerk).
A CNN a vasárnapi katonai összesítésekre hivatkozva azt közölte, hogy Irakban jelenleg négy támaszponton mintegy 6000 amerikai katona tartózkodik. Obama hivatalba lépésekor, 2009 elején a közép-keleti országban állomásozó amerikai kontingens létszáma 150 ezer fő volt.
A katonai kivonulás után Irakban mintegy 16 ezer amerikai marad. Közülük 1700 amerikai diplomata, rendőr és szakértő, akiknek biztonságára 5000 biztonsági őr felügyel majd. További 4500 szerződtetett személy az olyan helyi feladatok megvalósításában tevékenykedik majd, mint az élelmiszer-elosztás vagy az egészségügyi ellátás(ez már egy kisebb megszálló hadsereg létszáma, amit a pollkorrektség miatt nem annak neveznek, mint ami. Az iraki bábkormányzat közvetlen felügyeletét és irányítását végző amerikai személyi állományról van itt szó - szerk.).
MTI / Jövőnk.info

Az amerikai légierő 40 új típusú drónt vásárol

|
Az amerikai légierő megállapodást kötött az amerikai General Atomics céggel 40 újabb UAV MQ-9 Reaper leszállítására. Az ügylet értéke 319.200.000 dollár. A megrendelt drónok 2013 szeptemberében kerülnek átadásra és állnak szolgálatba Ohio-ban a Wright-Patterson légibázison.
Az USA összesen 276 Reaper típusú robotrepülőgépet rendelt, a jelenlegi üzlettel ennek első sorozata lesz leszállítva. Jelenleg 63-74 ilyen gép áll az amerikai hadsereg szolgálatában. A jövőben az új típusú UAV gépek váltják fel a már elavultnak számító MQ-1 Predatort, amelyből jelenleg mintegy 150 egység van szolgálatban. Az utolsó sorozat Predator gépet 2011 elején vásárolta a légierő. A Reaper használatára való átállást több kisebb tételben tervezik megvalósítani. Idén februárban 24 ilyen drónt vásároltak 148.300.000 dollár értékben. A Pentagon tervei szerint a következő 30 évben megnégyszereznék a szolgálatban álló drónok számát. A különböző típusú robotrepülőgépekből jelenleg 7000 áll az USA légierő szolgálatában.
Fenyvesi Áron - Jövőnk.info

Karácsony: Ne vásárolj zsidónál - költekezéssel ne tegyél pénzt a zsebébe!

|
A zsidók zsebeit tömő karácsonyi költekezésre hívta föl a figyelmet a Der Stürmer 1931 decemberében. A kiváló humorú Julius Streicher szerkesztésében megjelenő újság kedvenc sajtóterméke volt a Führernek is. Ez volt az egyetlen újság, amit teljes egészében végigolvasott, szemben a különböző politikai napilapokkal, melyekre alig fordított figyelmet.
A lapban közölt rendkívül szellemes és kifejező karikatúrák szinte a mai napig megállják a helyüket, nem is értjük miért nem közlik őket rendszeresen. 
Mi értékeljük a jó humort, és koránt sem hisszük azt, hogy a humort és a szórakoztatást kizárólag zsidókképesek megfelelő színvonalon művelni. Mert jelenleg sajnos ez a helyzet, a szórakoztatóipar teljes egészében zsidókkal terhelt. Úgy gondoljuk a jövőben ezen a téren sem ők fújják majd a passzát-szelet. A humor szerves része kultúránknak, szellemi életünknek, és több annál, mint egyszerű "könnyű műfaj". A humor komoly dolog - a humor hatalom! A gyilkos humor pedig megsemmisítő. A hungarista kibontakozás után be fog bizonyosodni, hogy zsidók nélkül is van szellemi élet, és trágárságtól, társadalom-bomlasztástól mentes, magyar ízlésnek megfelelő szórakoztatás. A zsidó szellemi monopólium felszámolása a kulturális szférában az egyik legfontosabb társadalompolitikai kérdés, és elkerülhetetlen eleme az élhető Magyarország megteremtésének.
Karácsony közeledte alkalmával közöljük ezt a karikatúrát: "Vásárolj a zsidónál, áruld el a népedet"
A humor komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Julius Streichert, aki nem volt katona és egész életében civilként tevékenykedett, kizárólag újságírói-lapkiadói munkássága miatt utolérte a zsidók bosszúja. Háborús bűnösnek nyilvánították és kivégezték 1946-ban.
Mivel a zsidó Istene a pénz, ezért Karácsony a legnagyobb zsidó ünnep - mert a karácsonyi költekezéseinkkel mi tesszük azzá! Az üzenet most is aktuális: Karácsonykor ne költekezz, ne tegyél pénzt a zsidó zsebébe - bőven elég nekik, hogy ha egész éven át üzemanyagot vásárolsz, vagy a közüzemi számlákat kifizeted. A szeretet kifejezése nem pénz kérdése!

Nyitrai Frigyes – Jövőnk.info

Zsidóság és cionizmus – sorsforduló előtt

|
Zsidó világi összeesküvés?
A liberálisok, zsidók szerint antiszemita rágalom, a nemzeti, szélsőjobboldali körökben nagyjából tényként kezelt alaptétel a zsidó világi összeesküvés léte. Az egyik oldal szerint semmiféle összeesküvésről, de még csak zsidó hegemóniáról szó sincs, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei mind hazugság, a Talmud tartalmáról hallgatnak, és a zsidók politikai és gazdasági túlsúlya csupán a véletlennek, illetve azok képességeinek és érzékeinek tudható be. A másik szélsőség minden zsidót összekötő, stabil és egységes összeesküvést feltételez.
A tisztánlátás kedvéért nem árt, ha tisztában vagyunk a helyzettel. Világi összeesküvés, zsidó hegemónia, józsidók. Tekintsük át a kérdéseket, mert csapdákat rejt a témakör. Nem lehet elnézőnek és könnyelműnek lenni, de az is hiba, ha túlbecsüljük az ellenséget.
A liberális, antiszemitizmust kiáltó tagadással nem is foglalkozunk. Ez pont azoktól jön, akik kétségkívül sárosak. A céljuk pedig az, hogy a nyilvánvaló emberiség elleni bűncselekményekkel szembeni tiltakozást fajüldözésnek minősítve lejárassák. Mindemellett a téma vizsgálata nem mellőzheti a faji kérdéseket.
A zsidóság gazdasági, politikai és egyéb kulcsfontosságú területeken egyértelműen túlsúlyban van. Az érdekek érvényesítését illetően nyugodtan beszélhetünk hegemóniáról. Mielőtt összeesküvésről, háttérerőkről beszélünk, szögezzünk le egy fontos dolgot, mely némiképp más megvilágításba helyezi az egészet, szinte másodlagossá teszi a kérdést. Ugyanis annál a kérdésnél, hogy a zsidó túlsúly, illetve hegemónia képességek vagy összeesküvés révén alakult ki, van egy sokkal fontosabb szempont. Mégpedig az a kérdés, hogy a rendelkezésre álló pozíciókkal hogy élnek, mire használják a lehetőségeiket? Ha a zsidó hegemónia az emberiség javát szolgálná, ha univerzális vezető népként az emberi faj boldogulásán és a többi rassz nyugodt és békés életlehetőségein dolgoznának, valószínűleg senkit nem érdekelne, hogy dolgoznak a háttérben, sőt akár erre kiválasztott népként is tekintene rájuk az emberiség. Ha önmagukra így tekintenek, akkor viszont a felelősségük óriási, mert visszaéltek ezzel, nem az emberiségért, hanem kizárólag saját hasznukért dolgoztak. Háborúk, melyből ők profitálnak, a népekre kényszerített romboló eszmék, abortusz és egyéb módon elkövetett népirtás, igazságtalan törvények, kizsákmányolás és a népek elnyomása. A zsidó hegemónia semmi jót nem hozott!
Innentől fogva az összeesküvés kérdésének – pontosabban annak mértékének – vizsgálata nem abból a szempontból érdekes, hogy jogos-e az ellene való küzdelem. Hanem hogy tisztában legyünk az ellenség erejével, és a kockázati tényezőkkel.
Az egység mítosza
Az írás terjedelme nem engedi, hogy részletesebb elemzésbe menjünk bele arra nézve, hogy a túlsúly illetve hegemónia kialakulásában mennyire játszottak szerepet adottságbeli képességek, illetve hogy mikor és milyen módon kezdődtek a háttérbeli szervezkedések, titkos társulások, összeesküvések. A lényeg, hogy háttérerők, a nyilvánosság elől rejtve dolgozó társaságok vannak, pont úgy, mint az ismert nemzetközi hatalmi szervezetek, pl. IMF. A titkos társaságok sem maradtak teljesen titkosak, például a szabadkőművességről a bevallott célok mellett is lehet tudni kevésbé nyílt tevékenységről is. Nyilván vannak olyan csoportok, társaságok is, melyek teljes homályban működnek.
A zsidó világi összeesküvésről, a titkos társaságokról és általában a zsidóságról saját dokumentumaik ismertetése (Talmud, Cion bölcseinek jegyzőkönyve) mellett a múlt század első felében rengeteg tanulmány született, magyar nyelven is. Ezek a ma reneszánszukat élő kiadványok abban az időben fontos felvilágosító szerepet töltöttek be, hogy népek ráébredjenek, valami nem stimmel a zsidóság körül. Ellenségképet adtak, de mai szemmel (különösen a nemzetiszocializmus elvesztett szabadságharca után) fel is nagyították azt. Központosított világi összeesküvésről, egyként érző és gondolkodó népről alakítottak ki egy képet, ami ma szinte legyőzhetetlennek mutatja a világhódítókat.
Némiképpen ellene fogunk beszélni az ősöknek, de ezt a képet meg kell, hogy törjük. Vannak a zsidó népnek jellegzetes faji tulajdonságai, van összetartása. Vannak felsőbbrendűséget hirdető, kifejezetten gyűlölködő és megdöbbentően embertelen vallási tételeik. Vannak titkos szervezetek, és mint említettük, egyértelműen van túlsúlyuk, van zsidó hegemónia. Egy valami azonban nincs: egységük.
Tévedés azt hinni, hogy a zsidó nép egésze részese valami nagy összeesküvésnek, mely egységes falanxként legyőzhetetlen közösséget alkot. Ugyanakkor az is botorság lenne, ha figyelmen kívül hagynánk a zsidóság erős faji identitástudatát és összetartását.
Felejtsük el a legyőzhetetlen, egységes ellenség képét! Ilyen nincs! Tudni kell, hogy a zsidóság egyáltalán nem egységes. Vallási, faji, világnézeti, politikai, érdekbeli megosztottságok egyaránt vannak. Az ortodox zsidó elutasítja a neológ zsidó „vívmányait”, jó részük pedig egyszerűen ateista. A fajtiszta zsidó lenézi a félzsidót. Az eredeti cionizmus eszmének köze nincs a maihoz. Különböző titkos társaságok léteznek, melyek saját érdekeiket képviselik, például a különböző rítusú szabadkőműves páholyok sem egy irányba mennek. Tehát koránt sincs egységes zsidóság. Még csak azzal a zsidó hegemóniával (vagy inkább annak módszereivel) sem feltétlenül ért egyet minden zsidó, mely ellen élethalál harcot vív a világ.
Faji szolidaritás
Meglehetősen túlfantáziált dolog lenne azt gondolni, hogy minden egyes zsidó beavatott részese valami gigantikus összeesküvésnek. Ugyanakkor az úgynevezett kis zsidók nyilván sikerként élik meg vezető rétegük hatalmi helyzetét, és adott helyzetben szolidaritást vállalnak azzal, azaz hallgatólagosan beleegyeznek tevékenységükbe – annak ellenére, hogy amazok akár fel is áldozzák őket, ha érdekeik úgy kívánják. Természetesen adódhat olyan helyzet is, amikor inkább megtagadnák a közösséget – főleg amikor a helyzet világossá válik, és fajtestvéreik vesztésre állnak.
A faji szolidaritást viszont soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Előfordulhat, hogy zsidók jó oldalra állnak (ugyanis még egyszer hangsúlyozzuk, nem faji, hanem erkölcsi háborúról van szó), akár elszántan is kardoskodhatnak a többséggel szemben (pl. holokauszt revizionisták), ám egy adódó döntéshelyzetben (ha zsidó és nem zsidó érdek között kell választani) szinte mindig a faji szolidaritás győz (Reiner-jelenség), a nem teljesen zsidó származásúak esetében is.
Ezért utasítjuk vissza a nemzeti oldal józsidóit, és minősítjük cionista érdekűnek a zsidó származásukkal tisztában lévő és azt felvállaló személyeket befogadó szervezeteket. Annak ellenére, hogy ezek a (fél)zsidók nem feltétlenül cionisták. De nem megbízhatóak, adott helyzetben győzedelmeskedő faji szolidaritásuk veszélyes lehet. Ennél tisztább a helyzet még azokkal is, akik zsidó érdekeket képviselő szervezetek tagjai, mindenki tudja, hányadán áll.
A józsidó kérdést eszerint kell kezelni. Nem lehet kategorikusan kijelenteni azt, hogy egy zsidó ne lehetne jó szándékú, vagy akár ne lehetne jó ember. Azonban figyelembe kell venni bizonyos emberi és faji (népi) tulajdonságokat. Mi alaptételként kezeljük például, hogy minden zsidó hazudik. (Nem véletlenül hiányzik a tízparancsolatból pont a hazugság tilalma.) Ez olyan faji/népi jellemtulajdonság, mint például a cigányok hajlama a lopásra, vagy a mediterrán népek vérmérséklete. Lehetnek kivételek, de általánosságban jó a népi tulajdonságokat szem előtt tartani. (Volt olyan félzsidó olvasónk, aki nyíltan beszámolt a belsejében folytatott harcokról az öröklött tulajdonságokkal.)
Nem minden cápa eszik embert, de attól nem fürdünk cápákkal. Ugyanígy fenntartással kezelünk minden állítást, ami zsidótól jön. A jóakaratú zsidókkal a fent említett erős faji szolidaritás miatt ugyanez a helyzet. Tegyük hozzá, hogy ez az erős faji tudat nem egy negatív tulajdonság. Az pedig a legtermészetesebb emberi késztetés, hogy mindenki a sajátjainak (családjának, népének) érdekeit védi, azt helyezi mindenek elé. Ennek tagadása akkora képtelenség, amit maguk az ezt hirdető liberális zsidók sem hisznek el.
Sorsforduló előtt
Ezért a zsidó érdekeket képviselő, azt megjelenítő csoportokat teljesen természetes jelenségként kell kezelnünk – bár már ma még ezek nem válnak el a cionista köröktől. Pontosan ez lesz majd a zsidó körök és általában a zsidóság vízválasztója. Sorskérdésük lesz, hogy meg tudják-e különböztetni a zsidóság érdekeit a cionizmus érdekeitől? Ez idáig a kettőt lehetett egyként kezelni (de súlyos hiba volt), a már zajló fordulatokat szemlélve azonban ez végzetesen rossz helyzetértékelés lenne azok részéről, akik zsidóként valóban a zsidó közösségek érdekeit képviselik. Ez újabb tragédiát hoz a zsidóság egésze számára – amit a leginkább bűnös réteg ezúttal sem bánna.
Tudjuk – közvetett és közvetlen jelzésekből tapasztaljuk – hogy a zsidóság józanabbul gondolkodó része látja a zajló folyamatokat. Igyekeznek felmérni azok következményeit, és lehetőségeiket. Pozícióik megőrzésére, de a puszta túlélésre is. Tudják, hogy nagy a baj.
A zsidóság vezető (cionista) rétege már elkeseredett harcot vív a hatalom megtartásáért – őket a zsidóság sorsa, mint olyan, igazából nem érdekli. A népek között elszórva élő zsidó közösségek számára viszont akár a túlélés és az újabb népi tragédia elkerülése lehet a tét. Koránt sem biztos, hogy a két érdek azonos lesz.
A teret vesztő cionizmusnak a mai formában leáldozott. Gyakorlatilag haláltusát vív, amivel okozhat még károkat az emberiségnek – a zsidóságnak is. Utolsó utáni próbálkozás lesz, hogy a harcot elvesztve magukra húzzák a győztes mezét (óriási veszteségek után). Ezért szorgoskodnak az úgynevezett nemzeti pártok második vonalában. A hatalom ilyen átmentése a kis zsidóknak persze nem biztos, hogy olyan jó lesz. Minden további nélkül be fogják őket áldozni bűnbakként. Persze vesztes helyzetben ugyanezt tennék, ahogy tették a második világháború során is, új fegyvert és összetartó erőt kovácsolva ezzel a jövőre.
Tehát a zsidóság józanabb, nem cionista része nincs könnyű helyzetben, ha kiutat keres. A cionizmus nemzeti színekbe csavart vagylagos hatalomátmentése során bűnbakok lesznek. Vagy a cionizmussal együtt elsöpri őket a népharag. Ami a küszöbön áll, az véres történelmi forduló lesz, amit meg fognak szenvedni a népek. A zsidók is.
A jövő
Enyhülést csak az hozhat, ha minél hamarabb helyreáll a rend. Nem valami rendszerűség, és pláne nem a korábban fennálló rend. A természetes rend, az isteni és emberi alapértékekre építve, melyet kemény kéz tart fenn. Mindenkinek az érdeke, hogy a rend alapú erő kerekedjen felül, méghozzá minél előbb. Nem az átmentett cionizmus sajátjait feláldozó álsága, de nem is nemzeti és faji indulat bosszúhadjárata. Az új világ alapja a világosan látó, érző, de indulatmentes, kemény, de igazságos erő érvényesülése lesz.
Ez a zsidó hegemóniát végleg fel fogja számolni, és eltörli a cionizmust a föld színéről. Ha a zsidóság a hatalmához ragaszkodik, akkor vége. Ha újabb történelmi tragédiáját akarja elkerülni, akkor ez az egyetlen esélye.
A zsidóság józanabb része jelenleg hezitál, és keresi a túlélés módját. A fent vázolt lehetőség számukra még mindig súlyos, eszük ágában sincs azt támogatni. Nem is tehetnék meg, hisz a szóban forgó irányzat teljes mértékben aszemita. Nem bízik a zsidókban, támogatásukat sem fogadná, ráhatásuk pedig egyáltalán nem lehet. Ennek ellenére talán már sokan sejtik, hogy a sorsuk rajtuk múlik majd.
Az ország sorsa tulajdonképpen szintén e két vonal között fog eldőlni. Az eddigi világrendet képviselő zsidókon és az új rendet hozó hungaristákon (az adott történelmi helyzetben a magyar érdeket képviselők) kívül más meghatározó tényező nem lesz. Hazánk további sorsáról magunk kívánunk gondoskodni. A zsidóság további sorsa pedig nagyban saját közeljövőbeli döntéseiken múlik.
János Pál – Jövőnk.info

Ha élni akarsz - fegyverkezz!

|
Milyen hadsereg kell egy országnak, ha el akarja kerülni Líbia sorsát?
A NATO Líbia elleni agressziójának sok következménye van. Mostanra mindenki számára nyilvánvalóvá vált: nemkívánatossá vált bármely ország, amely jelentős természeti erőforrásokkal rendelkezik. Különösen, ha olajjal. Természetesen csak akkor, ha nem fordít jelentős anyagi eszközöket arra, hogy egy ütőképes modern hadsereget állítson fel.
Hullámok a vizen
A Líbiára ledobott bombák, akár a vízbe dobott kövek, hullámokat gerjesztettek. A fegyverkezni akarók hullámait. A következő "nyilvános korbácsolás”-ra potenciálisan jelentkezők tudják, hogy Oroszországtól kell fegyvert vásárolni. A modern, bonyolult fegyverrendszerek valószínűleg nem működnek az eladó országgal vagy annak szövetségeseivel szemben úgy, ahogy kellene. Moszkva már nem vadászik távoli vidékek olajára. És fegyvereink korszerűek, megbízhatóak és áruk is viszonylag elfogadható.
Hugo Chavez ezredes volt az első, aki nyilvánosan bejelentette azt a szándékát, hogy nagy mennyiségű fegyvert szerez be. Venezuela azóta már orosz gépkarabélyokat, vadászgépeket, helikoptereket sőt még tengeralattjárókat is vásárol. A venezuelai elnök szerint a hangsúlyt ezúttal a légvédelemre és a parti védelemre helyezik.
Felfegyverzett - tehát védett
Algéria is aggódik, bár erre a legkevésbé van oka. Líbiával ellentétben az elmúlt néhány évben több milliárd dollárért vásárolt orosz fegyvereket. Beleértve a több tucat SZU-30MKA vadászrepülőgépet, száznyolcvan T-90SZA tankot, sőt nyolc S-300PMU-2 légvédelmi rakétarendszert, és lett ezzel az egyik legnagyobb vásárló. Algéria most rövid hatótávolságú légvédelmi rakétákat, torpedókat és T-90SA, sőt a legkorszerűbb T-90MS tankokat kíván beszerezni.
Ami a ​​következő háború legvalószínűbb jelöltjét, Szíriát illeti, ebben az országban az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt az orosz fegyverek vásárlása. A szíriaiak MIG-29M2 vadászrepülőgépeket, Pancir-S1 (SA-22 Greyhound) és Pecsora-2M (SA-3 Goa) föld-levegő rakétarendszereket, Yakhont (SS-N-26 Strobile) szuperszonikus cirkáló rakétákat, Kornet-E tankelhárító rendszereket és még sok minden mást vásárolnak. Vásárolnának még többet is - Damaszkusz megértette a modern hadsereg szükségességét és értékét -, de forrásaik korlátozottak.
Ciprus is aggódik, és ami ott történik jó példa arra, hogy mit tehet hadseregéért egy kis, szegény ország, ha békében szeretne élni. A szigetország hadserege minden elképzelhetővel fel van szerelve: modern légvédelem, T-80U tankok , Mi-35M helikopterek.
Előkelő gyűjtemény
Tehát mit kell vásárolnia a ​​következő NATO légi hadjárat lehetséges célpontjának annak érdekében, hogy biztonságban érezze magát? Állítsunk össze egy listát.
Ez természetesen a légvédelmi rendszerekkel kezdődik. De néhány S-300PMU-2 (SA-12 Giant/Gladiator, SA-20 Gargoyle) közép hatósugarú föld-levegő rakétarendszer még nem ment meg a tömeges légi 'demokratizálástól'. Egy ország légvédelmi rendszerét csak komplex módon szabad kiépíteni, a "szemmel és a füllel" kezdve, amit a "Protyivnyik-GE" három dimenziós radarállomás, a ”Podszolnuh-E” horizont feletti radarállomás és a "Nyebo-SZVU” készenléti radarállomás jelent.  Például azokba az irányokba, ahonnan alacsonyan repülő célpontok (mint például cirkálórakéták) tömeges megjelenése várható célszerű "Barrier-E" lokációs állomást telepíteni - ezek a radarok kiválóan észlelik az alacsony láthatóságú (low visibility) objektumokat.
Ha olyan légvédelmi állomásra van szükség, amely vagy súlyosan zavart környezetben működik, vagy ott, ahol nem megengedett a légvédelem ellenséges leárnyékolása, akkor az elektronikus hírszerzés exportra gyártott "Valerij-E", "Vega-E"  és "Avtobaza" állomásait kell beszerezni. Ezek lehetővé teszik ellenséges légierő követését annak radarsugárzása alapján, így láthatatlanok maradnak.
Ne feledkezzünk meg a zavaró eszközök telepítéséről. Az elektronikus hadviselés korszerű, mobil rendszerei képesek zavarni az AWACS repülőgépek nagy hatótávolságú rádiólokációs felderítő rendszereit. Más rendszerek lehetetlenné tehetik az alacsonyan repülő repülőgépek rádiós magasságmérőinek és cirkálórakétáinak működését. Képzeljék el, mi történik a levegőben az 1000 km/h sebességgel és 100 méter magasságban száguldó repülőgéppel ebben az esetben? Természetesen az ellenfél is megpróbálja elnyomni zavaró repülőgépeivel a légvédelmet, de itt, ahogy mondani szokták, az nyer, aki jobban felkészült.
Aktív eszközök
Magától értetődik, hogy a légvédelem alapfegyverei a nagy hatótávolságú légvédelmi rakéta rendszerek, mint például a "Favorit" S-300PMU-2. De nem túl sokra mennének a velük szerves egységben működő rövid- és közép hatótávolságú rendszerek nélkül. A nagy hatótávolságú légvédelmi rakéták nagyon drágák, rakéták és bombák megsemmisítésére pazarolni ezeket ésszerűtlen és még veszélyes is. Az ellenség egyszerűen egy halom olcsó lőszerrel "túlterheli" a rendszert és áttöri a védelmi vonalat.
Ezért a "Favorit" mellé meg kell vásárolni a "Bük-M2E" közepes hatótávolságú, továbbá a "Tor-M2E" és az "Pancir-Sz1" légvédelmi rakétarendszereket. Ezek fedezik a katonai alakulatokat, repülőtereket és a nagy légvédelmi rendszereket. Érdemes áldozni a légvédelem automatikus ellenőrző rendszereire (ACS), telepített és mobil parancsnoki állásokra is.
Világos, hogy a feltételezett ország egész területét nem lehet teljesen lefedni, de ez nem is szükséges. A légvédelem a létfontosságú területeket, városokat, objektumokat: üzemeket, raktárakat, repülőtereket, katonai területeket és irányítási központokat fedezi. A gyéren lakott erdők, tundrák vagy falvak, sivatagi oázisok védelmének nincs értelme.
Légvédelem nélkül nem megy
Nincs megállás, az első után jön a következő: felderítés nélkül még a legjobb légvédelmi hálózat sem teljes. A felderítő vadászgép a légvédelmi rendszerek legmobilabb eszköze és a védelem legtávolabbi határát jelenti. Ezért van szükség olyan modern, többcélú felderítő gépekre, mint a Szu-35 nehéz vadászbombázó. Ha erre nincs pénz – akkor rendelkezésre állnak különböző kiépítésben a még mindig gyártásban maradt olcsóbb Szu-30 sorozat vadászgépei. Szerepelnek még Oroszország ajánlatában a MIG-35 és MIG-29SZMT könnyű harci repülőgépek is. Szükség van még harci-, szállító- és speciális helikopterekre, továbbá nagy hatótávolságú rádiólokációs felderítő repülőgépekre.
Tengeri fenyegetés
Nem szabad megfeledkezni a haditengerészetről sem. A flotta felépítéséhez nem feltétlenül szükséges egy csomó romboló, fregatt és repülőgép-hordozó. Inkább egy bizonyos szintű erővel kell rendelkezni, amely meggondolásra kényszeríti az ellenséget: nem lesz túl veszélyes a művelet? Ilyen fenyegetés aszimmetrikus eszközökkel hozható létre. Például, néhány divizió ”Basztyion” mobil hajók elleni rendszer megvásárlásával "Yakhont" szuperszonikus rakétákkal kiegészítve.
Ezen kívül beszerezhetőek a "Caliber-ME" (Club - M) mobil hajó-elleni rakétarendszerek. Ezekben különböző rakéták vannak, amelyek képesek hajók és tengeralattjárók, valamint a szomszédos ország ellenséges bázisainak megsemmisítésére. A közelmúltban mutatták be a nyilvánosságnak a rendszer konténeres változatát. Mostantól bármelyik, szabványos tengeri konténert szállítani képes pótkocsis vontató olyan 4 rakéta hordozójává válhat, amelyek 220-280 km hatótávolságban képesek elsüllyeszteni egy romboló vagy cirkáló hajót. Még veszélyesebb egy ilyen konténer az óceánokon ezerszámra megtalálható békés konténerszállító hajón...
Ha nincs erős flotta, akkor hatékony megoldás lehet a harci tengeralattjáró. És itt is van mit ajánlanunk - a 636M sorozatú nem nukleáris tengeralattjáró nagyon népszerű termék a vásárlók körében. Ezt is fel lehet fegyverezni torpedókkal, valamint a "Kaliber" rendszer különböző rakétáival.
Az élet drágább, mint a pénz
A szárazföldi fegyverkezés nem kerülhető el. Újra kell fegyverezni a szárazföldi erőket  T-90Sz tankok , BMP-3 gyalogsági harcjárművek , páncélozott szállítók, önjáró ágyúk beszerzésével. A kérdés megoldásának kiváló módja lehet a ”Szmerzs” (Tornado) nagy hatótávolságú nehéz sorozatvető és az "Iszkander-E" ballisztikusrakéta-komplexum. Szükség van még modern tank elleni rakétákra és kézi páncélelhárító fegyverekre.
A fenti rendszerek több milliárd dollárba kerülnek. De ennek alternatívája egy feldúlt ország több tízezer áldozattal. Úgy tűnik, hogy ennek elkerülése ennyi pénzbe kerül. A szemünk előtt lebeg Líbia példája.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a háborúban nem rakéták, repülőgépek, harckocsik, hanem emberek harcolnak. Győzni csak az eladó ország szakemberei által kiképzett, és a megvásárolt technikát jól kezelő, ahhoz értő tisztek és katonák lesznek képesek. Ahelyett, hogy a technika a bázisokon rozsdásodjon, rendszeres képzések és hadgyakorlatok kellenek. Fontos, hogy a tisztek és tábornokok ne sablonosan gondolkodjanak és legyenek képesek extrém helyzetekben is a harci eszközök megfelelő bevetésére.
Jaroszlav Vjatkin - Argumenti.ru
Jövőnk.info megjegyés: Ehhez nincs mit hozzáfűzni. A változások után mi is a vásárlók között leszünk - és addigra a NATO-tagság már csak egy rossz emlék lesz...

A Nagy Mesterséges Folyó Terv Líbiában

|
A Nagy Mesterséges Folyó Terv (Great Man-Made River Project) a világ legnagyobb öntözési terve. Célja, hogy a Núbiai Homokkő Víztározó Rendszerből, mely a világ egyik legnagyobb fosszilis vizet tartalmazó természetes víztározója, csatornákon keresztül lehessen öntözni a Szahara líbiai területeit. Honlapja szerint ez a világ legnagyobb földalatti csatorna- és vízvezetékrendszere (2820 km vezeték szállítja a vizet). Több mint 1300 kútjával, melyek többsége 500 méternél is mélyebbre nyúlik, és melyek naponta 6,500,000 m3 vizet szállítanak Bengázi, Tripoli, és Szirte városaiba. Moammer Khadafi a világ nyolcadik csodájának nevezte - a lefektetett csövek egymás elé helyezve 280-szor érnék körül a Földet, napi vízhozama mintegy harmada a Tisza Dunába ömlési helyén mért vízhozamának.
A víztározót 1953-ban, egy olajkutatás során fedezték fel. Az öntözési rendszer első tervei az 1960-as években születtek meg, a munkát azonban csak 1984-ben kezdték el. A beruházás teljes költsége meghaladja a 25 milliárd dollárt. Mindezt a pénzt Líbia minden külföldi segítség és banki kölcsön nélkül teremtette elő - nem volt szüksége az IMF-re, az EU-ra, a NATO-ra - mely porrá bombázni igyekszik most mindezt - meg különösen nem, és a "fejlett Nyugat" bábáskodása nélkül önerőből valósította meg. Az UNESCO 1990 óta segített a terven dolgozó mérnökök képzésében. Az ország 2007-es vízfelhasználási adatai alapján a víztározóban összegyűlt vízmennyiség az elkövetkezendő 1000 évre fedezné Líbia szükségleteit.

Ezt az elképesztő nagyságrendű vállkozást Líbia saját erejéből valósította meg, vajon befejezik még valaha?
Az építkezés jelenleg a kettes fázisnál tart, melynek adottságait az eltervezett hármas fázis jelentősen kibővítené. Jelenleg a rendszer az északi, part menti városokat látja el vízzel, de amennyiben elkészül teljesen, komoly eredményeket lehetne elérni vele a sivatagi területek mezőgazdasági területté alakításában. Már ma is van néhány ilyen terület, és már ezek is akkorák, hogy szabad szemmel láthatók az űrből. Ahogy Kadhafi fogalmazott: "Olyan zölddé tenné az országot, mint amilyen annak zászlaja".
Ez a hatalmas édesvíz-kincs az olaj mellett febecsülhetetlen értéket képvisel, és vonzóvá teszi az országot a nyugati zsákmányszerző hiénák számára, mert mint tudjuk, a jövő háborúi az energiehordozók mellett az élelem és a tiszta ivóvíz megszerzéséért folynak majd. Líbia esetében pedig úgy tűnik, hogy már folyik is...
Kiss András - Jövőnk.info


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése