2012. március 17., szombat

A felvilágosodás és a francia forradalom eszmei irányzatai

A felvilágosodás és a francia forradalom eszmei irányzatai

A modern polgári állam előkészítéséhez sokban hozzájárult a XVII. század nagy szellemi mozgalma, a felvilágosodás, mely évszázadokon át tartó fejlődési folyamat eredménye. Ez a humanizmusból és a reneszánszból kiinduló és azokon túllépő eszmei irányzat nem volt zárt filozófiai rendszer – sőt éppen belső ellentmondások jellemezték - , mégis olyan ideológiává vált, amely egy táborba gyűjtötte azt az európai értelmiségi elitet, amely szeretett volna túllépni „az ember önhibájából eredő kiskorúságán” (Immánuel Kant). A felvilágosodás a XVII. század végén született Németalföldön (Grotius, Spinoza) és Nagy-Britanniában (Locke, Hume, Newton), és innen került Franciaországba a XVIII. század közepén. (Diderot, Voltaire, Montesquieu), ahol kiteljesedett.
A felvilágosult gondolkodókat általában az ész mindenhatóságába vetett hit vezette, és úgy vélték, a társadalmi jelenségeket is a természeti törvényekhez hasonló, racionálisan megmagyarázható törvényszerűségek irányítják. A társadalom problémáira igyekeztek racionális válaszokat adni. Politikai gondolkodásuk alapját a társadalmi szerződés elmélete és az ehhez kapcsolódó természetjog koncepciója adta.
A társadalmi szerződés elmélete tulajdonképpen a nép és az uralkodó között megkötött szerződéssel magyarázza az állam kialakulását (pl. Hobbes, Locke). Az Isten által rendelt megváltoztathatatlan rend elképzelésével szemben ez a racionális alapokra helyezett világkép ideológiai támaszt nyújtott a feudális állam átalakítására törekvők számára. A társadalmi szerződés ugyanis felbontható, illetve új szerződéssel helyettesíthető. A különböző szerződéselméletek eltérő politikai modelleket írtak le, s ekkor lényegében a polgári berendezkedés alternatíváit fogalmazta meg.
A természetjogi koncepció (pl. Grotius) – egy emberi intézményektől független, ideális törvény, egyetemes erkölcsi rend létét feltételezve – kimondja, hogy minden embernek természetes és elidegeníthetetlen jogai vannak. Ezek közül a legfontosabbaknak az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogot tartották, amelynek következtében a természeti jogról vallott elképzelések az emberi szabadságjogok későbbi megfogalmazását segítették elő. (A nép az államra bízta e jogokat, de azokat nem lehet megsemmisíteni.)
A szerződéselméleti és természetjogi koncepciótól némiképp eltérő eltérő elméleti alapokból indult ki Montesquieu, aki szerint a szabadságot elsősorban nem a kormányzati intézkedések, vagy a nép és az uralkodó közötti szerződések biztosítják, hanem az, hogy a törvényhozás, a törvények végrehajtása és a bíráskodás egymástól függetlenek. Az általa kidolgozott hatalommegosztás elvét máig a demokratikus államberendezkedés sarkpontjának tekintjük.
Érdemes megjegyezni, hogy a felvilágosodás gondolkodói az általuk felvázolt modelleket nem véres forradalom útján látták megvalósíthatónak (sőt kifejezetten ellene voltak az ilyen radikális megoldásnak), hanem a meggyőzés, a „felvilágosítás” és a nevelés eszközében bíztak
Az első politikai mozgalmak a felvilágosodás jegyében
A felvilágosodás nem csak a világszemléletet alakította át, hanem közvetlenül is hatott a politikai eseményekre. Előbb a központi kormányzatok politikusait „hódította meg”, főleg a periférián (felvilágosult abszolutizmus). A század utolsó harmadára pedig egyre nagyobb szerepük lesz azoknak a gondolkodóknak, politikusoknak és mozgalmaknak, melyek a felvilágosodás eszméivel felvértezve éppen a központi hatalommal szemben lépnek fel, és elsősorban egyes fejlettebb országokban. E politikai mozgalmak hátterében ugyanis ott voltak mindazok a társadalmi konfliktusok, amelyek ezeken a helyeken éppen a nagy gazdasági-társadalmi átalakulásoknak, a gyors népességnövekedésnek, a városok, ipar, kapitalizmus gyors térhódításának voltak köszönhetőek.
A felvilágosodás szülőhazájában, Angliában ezek a mozgalmak viszonylag szelídek, az újabb angol hagyományoknak megfelelően megegyezést keresőek voltak. Fő céljuk a választójog kiszélesítése, a választási visszaélések megszüntetése volt; vagyis nem a fennálló berendezkedés eltörlése, hanem tökéletesítése.
Már komolyabb konfliktusok pattantak ki Amerikában. Az egész kontinensen gyorsan szaporodtak a szabadkőműves páholyok és egyre határozottabban terjedt az a nézet angol és spanyol telepesek, illetve meszticek, feketék, kreolok, indiánok körében, hogy az emberi és politikai jogok, az önrendelkezés joga gyarmati lakosokat is megilleti. Számos felkelés robbant ki a kontinensen. A legjelentősebb és legsikeresebb az észak-amerikai angol gyarmatok függetlenségi háborúja volt

Előzmények - a természettudományok fejlődése
A XVI-XVII. században kialakult új természettudományos világkép nem volt hatástalan a társadalommal, a politikával, a vallással, az emberi lélekkel kapcsolatos nézetekre. Ezeken a területeken is megjelent az elfogulatlan és ésszerű vizsgálódás, a dogmák felülvizsgálatának vágya. Ezt a mozgalmat és folyamatot már résztvevői is „felvilágosodásnak” nevezték, mert a józan és megvilágosító harcának tekintették a sötétségével” szemben.
A mozgalom természetes, hogy Angliából, az új természettudományos gondolkodás, a szólásszabadság és a társadalom által ellenőrzött politikai hatalom országából indult. Newton kortársa, John Locke ( 1632-1704) orvos és politikus felelevenítve a társadalmi szerződés gondolatát kifejtette, hogy az egyén természetes, vele született jogokkal és szabadsággal rendelkezik, melyeknek csak egy részéről és csak átmenetileg mondott le az állam javára saját biztonsága érdekében. Ezért jogában áll folytonosan, választott képviselői útján ellenőrizni, hogy a hatalom betartja-e az erre vonatkozó szerződést. Locke azt is vallotta, hogy az ember nem kívülről (Istentől) kapja eszméit, hanem a környezet hatására maga alakítja ki azokat.

Francia felvilágosodás
Angol hatásra a század derekától bontakozott ki a felvilágosodás Franciaországban. Ez az Enciklopédia, avagy a tudományok, művészetek és mesterségek értelmező szótára című 28 kötetes kiadványhoz kapcsolódik, melynek szerkesztője Denis Diderot (1713-1784) és Jean le Rond d’Alambert (1717-1783) volt. Elkészítésében számos francia és külföldi filozófus, közgazdász, természettudós vett részt. Az Enciklopédia az új, felvilágosult világnézet szemszögéből értelmezte újra a világ, természet, társadalom jelenségeit, összegezve és népszerűsítve az addigi tudományos eredményeket. A józan ész vezérelte, előítéletekben, hagyományos nézetekben kételkedő világszemléletet hirdette. A társadalmat a Locke-féle társadalmi szerződés és természetes jogok szemszögéből tárgyalták, az emberek jogi egyenlőségét, a különféle nézetek, a kutatás szabadságát, a tulajdon biztonságát és a szabad kereskedelem elvét hirdették. A papság világi hatalmát elítélő, a babona és fanatizmus ellen fellépő mű egyes szerzői (köztük Diderot) elvetették már magát a kereszténységet is, és csak egy meghatározhatatlan emberfölötti lényben hittek, mely nem avatkozik a világ menetébe (deizmus). Az Enciklopédia szokatlan terjedelemben és szakszerűen foglalkozott a mesterségek és a technika tárgyalásával.
Ugyanakkor – természetesen - nem hirdette meg a királyság, a társadalmi intézmények, a hierarchia, a vagyoni különbségek felszámolását és különösen nem gondoltak szerzői forradalomra. A „nép” fogalmán is inkább csak a felsőbb, műveltebb és vagyonosabb rétegeket értették.
Az Enciklopédia első köteteit megtámadta a Sorbonne egyetem és a pápa, terjesztésüket betiltotta a kormány. A nagy érdeklődés miatt azonban a további köteteket, ha csonkítva, hamis kiadó és szerkesztő feltüntetésével is, de megjelentették. Sőt 1782-ig nyolc új francia kiadása is megjelent, kiadták Itáliában és átdolgozva Svájcban. Kötetei Európa-szerte terjedtek, számos magyar főúri könyvtárba is eljutottak.
Az 1760-as évektől a felvilágosodás egyes irányzatai eltávolodtak egymástól. Egész sajátos irányban fejlesztette tovább a korábbi nézeteket Jean-Jacques Rousseau (1712-1778). A többi enciklopédistával ellenben Rousseau nem hitt a tudományok boldogító hatásában, sőt, úgy vélte, az eredendően jó embert a civilizáció tette tönkre, főleg azzal, hogy megteremtette a tulajdont és ezzel a különbségeket az eredendően teljesen egyenlő emberek között. Megint csak ellentétben a többiekkel az angol államformát sem tartotta a társadalmi szerződés szempontjából megfelelőnek. A népszuverenitást (néphatalom, népfelség elve), helyi kis közösségek demokráciáját hirdette, melyben mindenki személy szerint, nem képviselői útján vesz részt. Feltételezte ugyanakkor az egységes „közjó” fogalmát. Rousseau szerint az egyének nem a képviselőkből, kormányból és bíróságokból álló állam részére mondtak le a társadalmi szerződésben jogaik egy részéről, hanem a „közjó”, a többségi akarat érdekében egyéni érdekeikről. Ennek megfelelően ő az egyén szabadságát biztosító társadalom helyett olyan berendezkedést szeretett volna, melyben az egyének alávetik magukat a közösségnek. „Aki nem hajlandó követni az általános akaratot, azt […] kényszeríteni kell, hogy szabad legyen” – írta. A természetes körülmények között, a civilizációtól elszigetelve felnevelt gyerekek képesek lesznek a jövőben megszabadulni önzésüktől és létrehozni az erények uralta, egyenlő kis tulajdonosokból álló, közösségi államot, amely „száműzheti azt, aki nem hisz [Istenben], nem mint istentagadót, hanem mint társadalomellenes lényt, mint aki nem tudja őszintén szeretni a törvényt, az igazságot és szükség esetén az életét áldozni közösségéért.”
A felvilágosodás eszméit nem csak írásban terjesztették, hanem a gyorsan szaporodó párizsi irodalmi szalonokban, művelt emberek találkozóhelyein, ahol olyasmit is meg lehetett vitatni, amit a cenzúra nem engedett volna megjelenni.
Ennél is fontosabb szellemi fórum volt az 1717-ben Angliából indult szabadkőműves mozgalom, mely egész Európában elterjedt. A szabadkőművesek hármas jelszava a „szabadság – egyenlőség – testvériség” volt. Feladatuknak a felvilágosodás eszméinek terjesztését, és ezen keresztül a világ megszabadítását a nyomorát okozó tévtanoktól tekintették. Zárt összejöveteleiken a társadalom legtávolabb eső csoportjainak képviselői, különböző nemzetiségű és vallású emberek cserélhettek eszmét, akik a páholyon (szabadkőműves csoporton) belül teljes egyenlőséget élvezhettek. Szabadkőműves volt a XVIII. század sok neves uralkodója, művésze, tudósa.
Az új eszmék a század utolsó évtizedeiben feltartóztathatatlanul terjedtek a francia társadalomban és Franciaországból kiindulva Európa minden országában, Ez a szellemi mozgalom nem állt meg az orosz és török birodalom határainál sem.

A liberalizmus
A liberalizmust – két évszázadra visszamenő múltja és mind a mai napig tartó állandó változása miatt – rendkívül nehéz meghatározni. De – 19. századi magyar kifejezéssel a szabadelvűségnek – van gondolati folytonossága.
A liberalizmus mint politikai áramlat, szellemi tradíció, jellegzetes gondolkodási és gyakorlati irányzat a 17. században alakult ki. A liberális” jelzőt azonban csak a 19. században használta először politikai mozgalom, nevezetesen a spanyol szabadelvűek pártja 1812-ben. Először a skót felvilágosodás időszakában tett szert igazi jelentőségre e gondolatrendszer, amikor Adam Smith „az egyenlőség, szabadság és igazságosság liberális tervére” hivatkozott; a „liberális” kifejezés alatt azonban ekkoriban még a liberalitást, az emberiesség, a nagylelkűség és a nyitott szellem klasszikus erényét értették.
Mindent szabad, ami másnak nem árt” - fogalmazták meg 1789 augusztusában, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában a francia nép küldöttei. A nyilatkozatot sokan a klasszikus liberalizmus alapvetésének tartják. A francia és az amerikai forradalom, a feudális rendi kötöttségek radikális megszüntetéséből születő politikai emancipáció gyökeresen új állapotokat teremtett. A liberalizmus alapállítása: szabadság csak egyenlőség esetén létezhet; az egyenlőség megvalósításának egyetlen járható útja a politikai szabadságjogok biztosítása. A racionálisan megszervezett politika – először a történelem során – világi célokat, a „természetes” szabadság védelmét, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzését szolgálja. A liberalizmus szerint a „mesterséges” politikának nincs ezen túlmutató célja. Ezért a kormányzat hatóköre eleve csak korlátozott lehet, ezen célok biztosításán túl a politikának nincs mit keresnie a polgárok életében.
Az első és talán legfontosabb alapelv éppen a liberalizmus politikafelfogásából következik: a hatalom, amely szükségszerű, korlátozásra szorul. Ebből következik a hatalmi ágak megosztásának szükségessége, a társadalmi és politikai szféra elkülönítése, a civil társadalom elsődlegessége, továbbá a politika szereplőinek kölcsönös ellenőrzési joga. Montesquieu, Locke és Constant egyaránt abból indultak ki, hogy a felvilágosodásból eredő antropológiai optimizmusuknak megfelelően valamennyi ember egyenlő és morálisan jó. Nincsenek születés révén megszerezhető előjogok; minden ember ugyanazon jogokkal rendelkezik a természeti állapotban. A társadalom oly módon jön létre, hogy az egyének lemondanak bizonyos természetes jogaik érvényesítéséről, s azok gyakorlását az államra ruházzák át. Az állam feladata, hogy a káosz, a „mindenki harca mindenki ellen” állapotának elkerülése érdekében biztosítsa az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogokat.
A jogbiztonság azonban csak nyilvános, mindenki által ismert és elfogadott, alkotmányos előírásokra épített törvényekkel teremthető meg. Azaz kizárólag intézményesített eszközök, nem pedig homályos szokásjogon vagy ad hoc (alkalmi) szabályokon alapuló törvények segítségével intézkedhetnek az arra felhatalmazottak.
Az állam három alapvető hatalmi ágra bomlik: törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomra. Ezeket a hatalmi ágakat, intézményeket – vagyis a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat, az igazgatási bürokráciákat, valamint az igazságszolgáltatást, a független bírói testületeket – szigorúan el kell különíteni, hogy egymás tevékenységét kölcsönösen ellenőrizhessék. A hatalommegosztás másik alapvető dimenziója a központi és a helyi – különböző típusú önkormányzatok – hatalmi testületek és intézmények jogköreinek elválasztása.
A liberálisok individualisták; azt állítják, hogy az egyes személyek erkölcsi szempontból, továbbá a polgárok jogai elsőbbséget élveznek mindenfajta osztállyal, nemzettel vagy másfajta közösséggel szemben. A tulajdon biztonsága azért bír olyan nagy jelentőséggel a liberálisok számára, mert a magántulajdonnal való önálló rendelkezés, a vállalkozások korlátlan szabadsága teremti meg a feudális kötöttségektől és kiszolgáltatottságoktól egyaránt független polgári létet. Magántulajdonuk révén válhatnak a polgárok teljes jogú piaci szereplővé, kapcsolódhatnak be a társadalmi együttműködésbe.
A liberalizmust az ember alapvető jogaiba – gondolat-, gyülekezési, sajtószabadság stb. – vetett hit jellemzi. A liberálisok szerint a szabadságjogok megelőznek minden más társadalomszervezési elvet, elsődlegességük megkérdőjelezhetetlen; tehát az emberi szabadság és az emberi jogok általánosak, elidegeníthetetlenek és sérthetetlenek.
Az egyéni szabadságjogokkal és a magánélet elkülönítésével függ össze a liberalizmus következő nagy alapelve: a tolerancia. A liberális szerzők nem csak azt hangsúlyozzák, hogy semmilyen eszmerendszer nem részesíthető előnyben állami eszközökkel a többi rovására, hanem azt is, hogy a különböző nézetek és értékek egymás mellett való létezése lehetséges, természetes, sőt kívánatos. A többféle politikai nézet ütköztetése kifejezetten hasznos és szükséges a helyes döntések, a hatékony cselekvési alternatívák megválasztásához. Az államnak nem egyszerűen el kell tűrnie a különféle ideológiák, nézetek, pártok és intézmények kialakítását, hanem kifejezetten segítenie kell a köztük lévő versenyt; illetve a polgárok szabad választási lehetőségét
A konzervativizmus
A liberalizmus és a szocializmus mellett a konzervativizmus az elmúlt két évszázad legfontosabb nyugati politikai ideológiája. Vannak, akik nem is használják az „ideológia” szót a konzervativizmusra, mivel úgy vélik, ez a filozófia természeténél fogva nélkülözi az aktivizmus és a reform elemét, mely az „igazi” ideológiákhoz társul. Bár igaz, hogy a pragmatikus felfogású konzervatívok nem dolgoznak ki terveket a jövőre nézve – a konzervativizmus csak van, - mondaná egy konzervatív -, s hogy e nézetrendszer a legkevésbé ideologikus, de az sem vitatható, hogy nem csak a forradalmi vagy radikális reformtervek hordoznak ideológiát, hanem a változtatástól való tartózkodás és a „kis lépések” elmélete is. A konzervativizmus az egyik alapvető uralkodó politikai ideológia, tehát egy jól meghatározható politikai alternatíva, ugyanakkor magatartásminták és a viselkedésformák együttese is. E kettőség miatt találó a konzervatív attitűd fogalom ahogyan Hearnshaw megfogalmazta: „Ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni.” Egy másik neves konzervatív, Lord Cecil ezt a magatartást természetes konzervativizmusnak nevezte. A természetes konzervatívra az jellemző, hogy: 1. használni és élvezni akarja azt, ami elérhető; 2. előnyben részesíti az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben; 3. jobban kedveli a lehetségest, a rutint, a tényeket a tervnél, a projektumnál.
A francia forradalom és a konzervativizmus
A konzervativizmus a mindennapi szóhasználatban a fennálló, a status quo – bármi legyen is az – megőrzését jelenti. Ebben az értelemben valójában csak egy politikai viszonyfogalomról van szó, amelynek tartalma pusztán attól függ, hogy a mozgó és erősen változó politikai skála melyik pontjáról történik a minősítés. A konzervatív jelző használatában megnyilvánuló értékelés azonban csak ad hoc és felületes tájékozódásra alkalmas.
A konzervativizmusnak két típusa alakult ki. Az angolszász konzervativizmushoz hozzátartozik a „régi” alkotmány megőrzése és a szabadságjogok védelme, ugyanakkor evolutív, tehát nem zárkózik el bizonyos társadalmi és politikai reformoktól. E pragmatikus rugalmasság révén képes adekvát válaszokat adni napjaink kihívásaira is.
A konzervativizmus másik, „hagyományos” típusát talán kontinentálisnak nevezhetnénk. Ez inkább negatív tartalmúnak tekinthető, amennyiben jogtalan kiváltságoknak, az ancien régime-nek, a trón és az oltár egységének, a hagyományos tekintélyeknek minden áron való megőrzését, korszerűtlenné vált ideálokhoz való maradi ragaszkodást jelent. Képviselői – mivel a hatalom korlátozását vagy megosztását a társadalom atomizálásával, kaotikus állapotba taszításával azonosítják – nélkülözhetetlennek tekintik egy erős központi hatalom fönntartását. A formális (jogi) egyenlőséget hirdető liberálisokkal szemben, a francia forradalom eseményeinek hatása alatt, a katolikus konzervatívok a társadalom rendi tagolását, a születési kiváltságrendszert védelmezték.
A konzervatív eszmerendszer csak 1830 körül vált a politikai diskurzus részévé Angliában; filozófiájának lényegét azonban Edmund Burke már 1790-ben, Töprengések a francia forradalomról című munkájában megfogalmazta. A gondolkodás történetében ritkán fordul elő, hogy egy eszmerendszer oly szorosan kapcsolódjon egyetlen eseményhez, ahogy a modern konzervativizmus Burke-nek a francia forradalomra adott heves reakciójához. A konzervativizmus két évszázadának meghatározó témái voltaképpen nem egyebek azon megfontolások kibővítésénél, melyeket Burke konkrétan a forradalmi Franciaország kapcsán vetett fel.
A múlt századi klasszikus liberalizmus ellen fellépő egyszerű, restaurációs jellegű korai konzervativizmus – a magyar politikai köznyelvben ókonzervativizmus – mellett a század utolsó harmadában kibontakozott egy új politikai áramlat – akkori nevén az újkonzervativizmus. A századelő konzervativizmusának megújítói „konzerválásra méltó új értékek teremtését” tűzték ki célul, és gyökereiben kívánták elmetszeni a hitük szerint a liberalizmus által felidézett veszélyt, a szocializmust. A 19. század közepétől a konzervatív gondolkodók a liberálisok helyett mindinkább a szocialistákban látták ellenfelüket.
A konzervativizmus „dogmatikája”
A konzervativizmus legfontosabb általánosítható jellemvonása a tradicionalizmus, ami a meglévő szokások és intézmények tiszteletét jelenti. Valamennyi konkrét megjelenési formájának állandóan ismétlődő eleme az a meggyőződés, hogy a történelemnek önmozgása van, a társadalom organikus képződmény, amely fejlődik. Ez az önfejlődés nem módosítható, gyorsítható vagy lassítható akaratlagos döntésekkel, a társadalmi mozgásokba való minden külső beavatkozás veszélyes és káros. Ragaszkodni kell a spontán kialakult képződményekhez , fönn kell tartani a hagyományos társadalmi struktúrát, szerepeket, szabályokat, és a maguktól beindult folyamatokat sem szabad siettetni, hanem ki kell várni, mivé fejlődnek. A társadalom olyan összetett rendszer, amelyet nem lehet gyökerestül felfordítani, csak a természetes változás fogadható el.
Egy konzervatív ideológiájából nem hiányozhat a politikai szkepticizmus és az antropológiai pesszimizmus sem. Az előbbi elv szerint a politikai bölcsesség nem az elméleti spekulációkban, hanem a történetileg felhalmozott tudásban van. A konzervatív gondolkodók a politikára mint szükséges rosszra tekintenek; úgy látják, hogy a politika egy speciális és korlátozott tevékenység, amelynek nem célja, hogy általános terveket és szabályokat dolgozzon ki, még kevésbé, hogy az embereket jobbá tegye, hanem „olyan eszköz, amely lehetővé teszi az ember saját maga választotta tevékenységének folytatását”, s elősegíti a társadalmi béke és rend fenntartását. A konzervativizmus sajátos paradoxona, hogy miközben maga is ideológia, érvkészletéhez hozzátartozik az ideológiaellenesség. Az antropológiai pesszimizmus pedig nem jelent mást, mint annak az elvnek a hirdetését, hogy az ember tökéletlen lény, hiszen elválaszthatatlan tőle a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság stb. A gonosz ugyanúgy az emberi természet része, mint a jó, a negatív tulajdonságok nem a tökéletlen politikai intézmények következményei.
A konzervatívok úgy látják, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők – természetesen a jogi egyenlőséget ők sem kérdőjelezik meg -, nem egyenlők fizikai és szellemi képességeikben, lehetőségeikben. A rétegek, csoportok, szakmák közötti egyenlőtlenségek nem küszöbölhetők ki az emberi társadalomból. Azokban a kísérletekben, amelyekben mégis ki akarják iktatni az egyenlőtlenségeket, törvényszerűen jutnak el az erőszakhoz, hiszen csak így képesek megszüntetni a társadalom eredendően sokszínű valóságát. Ennek az alapállásnak fontos politikai következménye van, nevezetesen a társadalmi hierarchia, a vezető réteg, az ún. uralkodó elit mindenkori szükségességének tana: az emberek többsége rászorul a társadalom „legkülönbjeinek” irányítására, az isteni törvények útmutatására.
A liberalizmus politikai égisze alatt bekövetkezett társadalmi átstrukturálódás, amely egyes rétegek gyors felemelkedését, mások lesüllyedését okozta, a konzervativizmus szerint – okkal gondolták így – robbanékony állapothoz vezetett. A romantika eszméitől megihletett konzervativizmus ezért, a liberális állam segédletével folyó verseny ellen fellépve, a kialakuló kapitalista társadalmi hierarchiát nem fogadta el; korporativizmust hirdetett, a középkori rendi társadalmak – valóságos és elképzelt – bensőségességét kívánta az új körülmények között megteremteni. Ugyanakkor a liberálisokhoz hasonlóan a konzervatívok számára is fontos érték a magántulajdon szentsége, de ők – érthetően – elsősorban nem a kistulajdonosok polgári függetlenségét, hanem a feudális nagybirtok sérthetetlenségét védelmezték.
A konzervativizmus ugyanis, ismét csak a liberalizmussal szöges ellentétben, vallásos és nemzeti alapon áll. A racionálisan okoskodó világpolgár eszményével szemben a konzervativizmus, nemzeti érdekképviseletre törekedve, a keresztény hitelvek politikai hasznosítására tesz eredményes kísérletet.

A nacionalizmus
A nemzettudat kialakulásával együtt jelent meg a nemzeti mozgalom, a nemzet védelmét és felemelését megcélzó ideológia és politikai irányzat. Ezt nacionalizmusnak nevezik, mely - ellentétben a ma szokásos szóhasználattal – nem volt okvetlenül ellenséges más nemzetekkel szemben. Sőt, abszolutista és rendies berendezkedésekkel szemben összefoghattak egymással nacionalista mozgalmak, mint pl. a magyar, a német (ausztriai) és az olasz 1848-ban. A nacionalizmus eszméje ugyanis kezdetben összekapcsolódott a jogi egyenlőség és a szabadság felvilágosult eszméjével, a nacionalizmussal szemben pedig a hagyományos rendi társadalmakhoz és abszolutista uralmi formához ragaszkodó erők léptek fel. (A XIX. század második felében ez a kapcsolódás meglazult, illetve megszűnt.)
A nacionalizmust a francia forradalom keltette életre (1789) Európában azzal, hogy az egyéni szabadságjogokat kiterjesztette a franciák közösségére. A királyok, dinasztiák elleni harcához ezzel egy új, csoportösszetartó erőt teremtett meg. A nacionalizmus célja egy nemzetállam létrehozása volt. A nemzetállam a nemzet egészét, vagy nagy részét magában foglaló állam. Megteremtése már a 19. század elejétől alapvető politikai kérdéssé vált.
Legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke, amely sokszor meg is előz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (pl. társadalmi osztály, párt, vallás) való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi egység, a közös nyelv, kultúra és szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemzi.
A nacionalizmus általában a nemzet és állam egységéből indul ki, azt hirdeti, hogy a nemzetet a teljes szuverenitás joga illeti meg. A nacionalizmus kiindulópontja, hogy mindenkinek van nemzetisége, a politikai közösség, az állam pedig ezen az alapon nyugszik.
A nacionalizmus abból is kiindulhat, hogy „mi különbek vagyunk másoknál”, bár ez nem törvényszerű, a békés szándékú nacionalizmus megelégszik azzal, hogy „mi mások vagyunk”. Minden nemzetnek megvannak az úgynevezett „referencianemzetei”, tehát azok a nemzetek (általában a szomszédai), amelyekhez méri, amelyekkel összehasonlítja magát (a magyaroknak pl. a románok vagy az osztrákok, a szlovákoknak a magyarok és a csehek, a lengyeleknek az ukránok stb.)
A nemzeteket megilleti az államalkotás joga, a nacionalizmus a nemzetté válás folyamatának nélkülözhetetlen eleme. A nacionalizmus pozitív szerepet játszott a totalitárius kommunizmus összeomlásában. A nacionalizmus szélsőséges irányzatai gyakran vallják a kisebbségekkel szembeni tolerancia hiányát. További problémát okoz annak megállapítása, hogy mi a különbség a nacionalizmus, a sovinizmus és a patriotizmus között.
A sovinizmus is a mi-ők ellentétből indul ki, csakhogy ebben az esetben az egyenlőtlenség, a nemzeti felsőbbrendűség dominál, összekapcsolódva a másik nemzet lekicsinylésével, esetenkénti megsemmisítésének szándékával. A patriotizmus tiszta hazaszeretet, mások megsértésének igénye nélkül. Nem más, mint a föld, a nemzeti múlt, a nemzeti intézmények, a nyelv és a szokások tisztelete és szeretete. Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért. A híres magyar író és esszéista, Szabó Zoltán ennek a témának szentelte a Szerelmes földrajz című könyvét.
A nacionalizmus szemben áll a klasszikus marxizmus internacionalizmusával (nemzetek fölöttiség), valamint a kozmopolitizmussal (elavult dolog a nemzet).
A nacionalizmusnak fontos alkotóelemei az adott nemzet identitását kifejező jelképek: himnuszok, zászlók, jelszók.

A francia forradalom csoportjai
A fellépő csoportok a megvalósításul kitűzött államforma és az ezt kivívandó eszközök alkalmazásának eltérő intenzitása szempontjából különböztethetők meg:
-Royalisták(királypártiak): királyság, legkonzervatívabb csoport, támogatói: főként az arisztokrácia, illetve a királlyal szövetséges erők
-Alkotmányos monarchisták: alkotmányos monarchia, támogatói az angol mintát akrták követni- tőkés polgárok- iletve ide tartoztak az amerikai függetlenségi háborúban részvett katonák-La Fayette márki
-Girondisták: nevüket Gironde megyéről kapták, ahonnan legtöbb képviselőjük érkezett; mérsékelt köztársaságpártiak, akik leváltak a radikalizálódó jakobinusoktól, Brissot, Roland, Condorcet
-Jakobinusok: a Szent Jakab kolostorban tartott gyűléseikről kapták nevüket; köztársaságpártiak, a forradalom előrehaladásával mind szélsőságesebbé váltak ,amíg terrorjuk diktatúrájuk végéhez vezetett(akit eddig nem végeztek ki ők maguk ,azokat most) ; tagjai kezdetben értelmiségi kispolgárok, majd a nagyobb néptömegek megnyerése érdekében nyitottak a sans-culotte-ok felé, Marat, Robespierre, Danton, Saint-Just


A KONSPIRÁCIÓ MÍTOSZA


Titkos szervezkedések Magyarországon 1919–1944
Együttlélegzők” – Kis magyar konspirációtörténet

A kávéházban ülő úriember diszkréten és villámgyorsan jobb keze középső ujját a mellénye gombjai közé helyezte, majd a másik kezével belülről megsimogatta gallérját. A tájékozatlan asztalszomszéd, ha egyáltalán felfigyelt a furcsa mozdulatokra, legfeljebb némi nyugtalanságot érezhetett ki belőlük. A beavatott viszont rögtön tudta, hogy jelet kapott, amelyet viszonoznia kell – hiszen maga is „testvér”, vagyis tagtárs az Etelközi Szövetség nevű titkos szervezetben.
Az illegalitás indítékai

Hasonló kölcsönös felismerési szertartás, csupán más mozgási, tárgyi esetleg szóbeli kódokkal nem volt ritka dolog a kor Magyarországán. Soha annyi földalatti, rejtett egyesület, mozgalom nem működött, mint a Horthy-rendszer negyedszázada idején. Ennek egyik oka a szabadságjogok fogyatékosságaiban keresendő. 1920 májusában egy belügyminiszteri rendelet betiltotta a szabadkőműves páholyok és más intézmények működését. „A szabadkőművességnek a háború felidézésében… a defetizmus és az általános destrukció felkeltésében.… a forradalomnak és a bolsevizmusnak felidézésében való tudatos aknamunkája köztudomású tény” – ítélkezett a jogszabály indoklása.

Az 1921 márciusában hatályba lépett 1921:III. törvénycikk „az állami és a társadalmi rend hatályosabb védelméről”, jóllehet nem nevezte meg, törvényen kívül helyezte a kommunista pártot. A Kúria állásfoglalása szerint a kommunista program „csakis az állami és a társadalmi rend erőszakos felforgatásával valósulhat meg, tehát mindazok, akik ilyen mozgalmat kezdeményeznek, előmozdítanak vagy vezetnek, az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatását célozzák”, ezért tevékenységük a törvénybe ütközik.

Tehát mind a szabadkőműves páholyok, mind a kommunista párt – mint a nyilvános életben meg nem tűrt ideológiát és programot hirdető szervezetek – illegalitásba kényszerültek.

A fentebb említett Etelközi Szövetség és még számos hasonló organizáció azonban a rendszer hivatalosnak tekintett keresztény-nemzeti eszmevilágát vallották, de mégis a legnagyobb titokban működtek. Olyannyira, hogy még az újságolvasó közönség sem tudott létezésükről. S hogy nem fantomokról van szó, arról az utókor is csupán egyes vezető személyiségeik évtizedek múltán hozzáférhetővé vált naplóiból bizonyosodhatott meg.

Nyilvánvaló, hogy esetükben az illegalitás oka nem ideológiájukban, hanem a közélet fórumain egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozottan képviselhető célrendszerükben keresendő. Keletkezésüket elsősorban az a szemlélet motiválta, amely szerint a háborús vereséget, a forradalmakat és a történelmi Magyarország feldarabolását egy nagyszabású titkos összeesküvés okozta. Ebben, úgymond, részesek a magyarság ellenségei, a zsidók, a szabadkőművesek, a kommunisták, a szocialisták és nem utolsósorban a szomszédos nemzetek, nemzetiségek. Erre a bűnös szövetkezésre a válasz csakis egy ellenkonspiráció lehet. Az egyik alapító tag, Zadravecz István tábori püspök szerint az Etelközi Szövetség „azért is kereste a titkosságot – sőt… a titokzatosságot –, mert szervezkedésében a szabadkőművességet tartotta szem előtt, és hasonló módon akarta a hazát megmenteni, aminthogy ők azt tönkretették”. A keresztény-nemzeti földalatti szervezetek belső célkitűzése a teljes „őrségváltás” volt, előbb-utóbb minden valamirevaló pozíciót a gazdasági, a politikai és a szellemi életben tagjaik számára kívántak megszerezni. Külpolitikailag pedig a Szent István-i magyar birodalom teljes helyreállítását óhajtották, ami nemzetközi tekintetben nem volt „szalonképes” követelés.

Az 1930-as évek második felétől, a fasizmus európai előretörésének klímájában tenyésztek a legális nyilas pártok fedezete alatt a titkos nyilas mozgalmak. Ezek főként eszközrendszerük miatt kényszerültek a föld alá. Kifejezetten erőszakos úton törekedtek a hatalom megkaparintására, puccsokat készítettek elő, merényleteket, sztrájkokat szerveztek és kiviteleztek.

Az illegális szervezkedésnek tehát indítéka lehetett a nyilvánosságtól eltiltott eszme, a be nem vallható cél, a törvénybe ütköző módszer, nemkülönben ezek esetleges kombinációja, ötvözete.

Persze az illegális tevékenység nem minden formája sorolható be az említett főbb típusokba. Több precedens volt alkalmi csoportok összeesküvésére államcsíny, politikai gyilkosság és hasonló cselekmények megvalósítása céljából.
A „fehér szabadkőművesség”

A legjelentősebb keresztény-nemzeti titkos társaságot, az Etelközi Szövetséget 1919 nyarán Szegeden Pröhle Vilmos turkológus-orientalista egyetemi tanár, az ősmagyar mondavilág megszállottja alapította. A szervezet 1920 elején áttelepült Budapestre, ahol a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Podmaniczky u. 43. alatti elkobzott székházában kapott otthont. A fővárosban gyorsan növekedett a taglétszám, majd vidéken is megindult a szervezés. A létszám az 1930-as években 4-5 ezer főre becsülhető, a tagok zöme az úri középosztályból került ki.

A felvételt szigorú szempontok szabályozták, a legfontosabb kritérium: „erős magyar, irredenta érzés, és teljes, minden vonatkozású zsidó és szabadkőműves mentesség”. Az új tagok az egykori páholyépület úgynevezett altemplomában megőrzött csontvázak előtt tettek esküt és fogadalmat. A szertartáson és a „táborozás”-nak nevezett gyűléseken a vezetők a fejet is eltakaró csuhában jelentek meg, csak a kámzsába vágott réseken csillogott ki a szemük. Persze hangról, gesztusokról nem volt nehéz kitalálni, kit takar a jelmez. A cinikus Prónay Pál különítményparancsnok szerint mindez nem volt egyéb, mint „misztikus külsőségekkel lefolytatott handabanda”.

A szövetséget konspirációs okokból előbb Ex, majd ET fedőnéven emlegették. 1923-ban pedig megalakult legális fedőszerve, a Magyar Tudományos Fajvédő Társaság.

Az Ex ceremóniában és szervezeti felépítésében egyszerre elegyedett a gyűlölve tisztelt szabadkőművesség utánzása és az ősmagyarkodás. A szövetség élén a hétszemélyes Vezérek Tanácsa állott. Tagjai az 1920-as évek első felében Pröhle Vilmos, Gömbös Gyula, Zadravecz István, gróf Ráday Gedeon (főispán, miniszter, később koronaőr), Sréter István tábornok, hadügyminiszter, akinek helyére gróf Bánffy Miklós, az író-külügyminiszter lépett, valamint Toókos Gyula katonatiszt. Az adminisztratív ügyeket a „vezérintéző” – előbb báró Feilitzsch Berthold, később Gömbös Gyula (Hargittay álnéven) – irányította.

A szervezetnek minden megyében és törvényhatósági jogú városban egy-egy „nemzetsége” működött, melyek megyei városonként és falvanként „családokra”, ezek pedig foglalkozási áganként „apaságokra” oszlottak. A vezéreket, a nemzetség- és családfőket, valamint a titkári teendőket ellátó úgynevezett pecsétőröket a tagok nem ismerhették, a levelezést fedőszámokkal (1/174. nemzetségfő, 1/707. pecsétőr) parafálták.

Pröhle és Toókos az Ex számára külön „magyar vallást” kívántak kreálni. Elképzelésük szerint a Gellért-hegyen négy templom épülne egymásra: a legalsó szint, a barlang lenne az ősi pogány rítus helye, fehér ló áldozásával, felette lenne a katolikus, majd a protestáns templom, s mindezt betetőzné a „magyar vallás” szentélye.

A groteszk vonásokon túl a koncepció valódi tartalma a katolikus-protestáns vetélkedés megszüntetése, gyakorlatilag a protestantizmus teljes egyenjogúsítása volt. Politikailag pedig az ET elsősorban a kormányzó hatalmának megszilárdítását, a legitimizmus elleni harcot szolgálta. Horthy maga ugyan nem kívánta betölteni a neki szánt „fővezéri” tisztet, de környezetének szinte minden tagja, a legtöbb miniszter, magas rangú közhivatalnok és a parlamenti képviselők jelentős része beszervezett személy volt.

Az Etelközi Szövetségnél jóval csekélyebb taglétszámmal és szervezeti hálózattal, ám talán még nagyobb politikai súllyal rendelkezett a fővárosban működő Keresztény Nemzeti Liga. Ezt Wolff Károly jogász, a Keresztény Községi Párt elnöke hozta létre és fejlesztette ki 1918–1919-ben. A liga belügyminiszterileg láttamozott alapszabályokkal, tehát legális egyesületként működött. Valójában azonban a „Feltámadás” nevű titkos organizáció fedőszerveként szolgált. A mozgalom szigorú konspirációs elvek alapján épült fel. Élén 50 „vezérharcos” állott, akik legfeljebb 10 „tisztiharcost”, ők pedig csupán 10 „harcost” ismerhettek. Az egyes csoportok egymásról nem tudhattak. Wolff elhunyta után Bieber Lajos, majd 1939-től Bárdossy László vezette a szervezetet. A mintegy 300 tag között volt Bethlen István, Teleki Pál, Prohászka Ottokár (aki Ex-tag is volt), Raffay Sándor és Ravasz László püspökök, Bartha Richárd kabinetirodai főnök.

A „Feltámadás” egy ágazatát alkotta a „Szent István” szövetség, amelynek kb. 100 tagja volt a magyar szellemi élet elitjéből. Ide tartoztak többek között Hóman Bálint, Czettler Jenő agrárközgazdász, Bársony János és Verebély Tibor orvosprofesszorok, valamint más egyetemi tanárok és bírák, akik még a „Feltámadás” igencsak korlátozott nyilvánosságát is sokallották…

Az Ex és a Liga között még 1920-ban „testvéri szerződés” jött létre. Ennek értelmében egymás embereit nem háborgatják, „mert egyenlő testvér, bármelyik szervezetnél is van”. Az együttműködést 5-5 delegátusból álló közös testület biztosította.
Szabadkőművesek „szabad ég alatt

Bár 1920 után a magyar szabadkőművesek hagyományos páholyéletet nem élhettek, alkalmazkodtak a kedvezőtlenre fordult viszonyokhoz, és „a szabad ég alatt” folytattak élénk tevékenységet. A páholytagok kávéházakban, egyesületi különtermekben, klubokban találkoztak. Állandó keretet jelentettek az asztaltársaságok, valamint a jótékonysági, humanitárius egyesületek.

A polgári liberális és demokrata pártokban, egyesületekben – L. Nagy Zsuzsa kutatásai szerint – sok szabadkőműves töltött be vezető szerepet, így Rassay Károly, Vázsonyi Vilmos és Pakots József. Neves tudósok és művészek, közöttük Szent-Györgyi Albert és Kisfaludy Stróbl Zsigmond szintén az irányzathoz tartoztak.

1938 júniusában a belügyminiszter megvonta a működési engedélyt a szabadkőműves jótékonysági és más egyesületektől, ez időtől a mozgalom teljes illegalitásba kényszerült.
A Kommunisták Magyarországi Pártja

1919 augusztusától 1936 augusztusáig folyamatosan működött a földalatti kommunista mozgalom. A KMP tagsága egy adott időpontban 150-250 fő között mozgott. Tekintettel a gyakori „lebukásokból” következő fluktuációra, az illegalitás idején több ezren állottak a párttal szervezetszerű kapcsolatban. 1920–1928 között a rendőrség 35 szervezkedést derített fel, kb. 1200-1500 résztvevővel. Más összefüggésű, valószínűleg nem teljes adatok szerint 1923–1933 között 487 per zajlott le 2922 kommunista szervezkedéssel vádolt személy ellen.

A KMP tevékenységének egyik jellemvonása tehát a szaggatottság volt. Az organizációt évente több alkalommal is újjá kellett építeni. Viszont mindig sikerült az újrakezdés. A rendőrségi jelentéseknek szinte refrénszerűen visszatérő fordulatai: „a súlyos veszteségek nem tudták a kommunista pártot munkájában feltartóztatni… megtörtént új vezető emberek beállítása, s minden vonalon az új apparátus felállításának szervezési munkája…”

A párt legkisebb egysége a 3-5 tagú sejt volt, amely területi, ritkábban üzemi alapon alakult. A szakszervezetekbe és más legális munkásegyesületekbe beépült kommunisták frakciókba tömörültek. A sejtek, frakciók egymással nem érintkezhettek, csupán összekötők útján a kerületi bizottságokkal. Ezek irányították a több közigazgatási kerületben, peremvárosban és munkásszervezetben működő sejteket és frakciókat. A KMP magyarországi legfelsőbb szerve a titkárság volt. Moszkvában működött a Külföldi Bizottság, amely a Kominternnel tartotta a kapcsolatokat.

A párt legféltettebb felszerelése a propagandaanyag készítésére szolgáló nyomda volt, amely többnyire egy írógépből, egy sokszorosító berendezésből, papír- és festékkészletből állott. Az illegális életvitelhez szükséges hamis okmányok gyártói, a nyomdakezelők és a futárok – egy adott időpontban néhány fő – alkották a KMP apparátusát, amely a párt „üzemeltetéséről” gondoskodott.
A nyilasok titkai

Az 1930-as évek végére a hagyományos keresztény-nemzeti titkos szervezetek elvesztették korábbi jelentőségüket. Ennek alapvető oka az volt, hogy mind az Ex-et, mind a „Feltámadás”-t szétfeszítették a belső ellentétek. Az egyre ádázabbá váló polémiák tetőpontján, 1938 késő őszén, az Ex-tag Imrédy Béla miniszterelnökkel látványosan szakított a kormánypárt többsége, közöttük nagyszámú „testvér”.

A konzervatív politikai tényezők meggyengülésével egyidejűleg megerősödtek a nyilas és nemzetiszocialista szervezetek, s közöttük a legjelentősebb, Szálasi Ferenc pártja. Az általa vezetett mozgalmat már a genezis időszakától a legális és az illegális organizációk összeépülése jellemezte. Az 1935-ben alapított Nemzeti Akarat Pártjának alapegységét a „tízek tanácsa” képezte. A titokban megtartott üléseket – nomen est omen! – „suttogók”-nak keresztelték el.

Szálasi pártjához jelentős számban csatlakoztak aktív köztisztviselők és tényleges állományban lévő katonatisztek. Számukra tiltott volt a titkos egyesületekben való részvétel, illetve a politikai tevékenység. Ez is szükségessé tette a rejtett működési formákat.

Az évtized végén a nyilas párt taglétszáma 250-300 ezerre szökött fel. Kovarcz Emil vezetésével kialakult egy mozgalmi szárny, amely a jelentékeny erőt gyors hatalomátvételre kívánta mozgósítani. Ennek előkészítésére felfegyverzett illegális csoportok alakultak, így az Országos Pártrend és Pártvédelmi Osztály, valamint a „Fekete Front”. 1940-ben pedig létrejött a Szálasi-gárda és a Vasúti Front. Ugyanez év júliusában a rendőrség felfedezett egy titkos szervezkedést, amelynek az lett volna a célja, hogy egy kenderesi vagy gödöllői útja alkalmával, avagy várbeli lakosztályába behatolva elfogja a kormányzót, és arra kényszerítse, hogy „a főhatalom gyakorlásáról Szálasi javára lemondjon”.

A hatalomátvétel módszeres előkészítésére 1942-ben a párthoz csatlakozott értelmiségi szakemberekből egy különlegesen titkos, még a Hungarista Naplóban sem említett csoport alakult, az „Országépítés”. 1943-ban ebből különült el egy még zártabb kör, a „Láthatatlan Pártépítés”. Feladatuk az volt, hogy minden területen a legapróbb részletekig pontosan kimunkálják az „átállítás” programját. A MÁV-ra vonatkozó terv például rögzítette, hogy a hatalomra jutás pillanatában a központi igazgatóság és az üzemvezetőségek mely szolgálati helyeit kell a legelső órában átvenni, majd a következő három napban kiket kell a vezető beosztásokban lecserélni.

A hatalomátvétel közvetlen előkészületei – német utasításra és védelem alatt – 1944 szeptemberében kezdődtek. Egy hűvösvölgyi villában működött Kovarcz Emil törzse, amely részletesen kidolgozta és lepecsételt borítékokban eljuttatta a pártszervezetekhez valamennyi közintézmény megszállásának tervét. Beregfy Károly vezérezredes a hadsereg, Vajna Gábor országgyűlési képviselő a csendőrség és a rendőrség átállását készítette elő. A nyilasok a honvédségi raktárakból és a velük rokonszenvező katonai alakulatoktól nagyszámú fegyverhez, többek között a fronton „hiánycikkszámba menő” vadonatúj géppisztolyokhoz jutottak. Október elején már minden készen állott a puccsra, csupán a német jeladásra vártak…
A Hármas Jelszó

Érdemes Főmester és Ti Testvéreim, valamennyien a megfelelő fokozatban és minőségben!

Mai munkatáblám témája a szabadkőművesség hármas jelszava: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.
Mit is jelentenek ezek a minden munkán elhangzó fogalmak. A híres hármas jelszó, mint tudjuk a Nagy Francia Forradalom jelszava volt. (Marquis de Girardin: La constiution aura pour base L'Egalité; La Justice, L'Universelle Fraternité"). Mai formáját az 1848-as francia forradalomban nyeri el, a szeptember 8-i törvénnyel teszik a Köztársaság hivatalos jelszavává. Egy évvel később 1849-ben a GO alkotmánya kijelenti: "La devise de la franc-maçonnerie a été de tous temps: Liberté; Egalité, Fraternité". Azaz visszamenőlegesen! Tehát a Szabadság. A XVIII. században természetesen, pusztán annyit jelentett, hogy az ember legyen személyében szabad. Mint ahogy az Emberi és Polgári Jogok deklarációja kimondja, minden ember, természeténél fogva szabadnak született. Ezt a fogalmat akkor, érdekes módon értelmezték. Az Andersoni alkotmány szerint nem lehetett szabadkőműves az, aki nem volt szabad, a nő és az elmebeteg.

A Szabadság szó egy évszázaddal később már azt is jelenti, hogy az embernek szabadságában áll félelem nélkül mindazt megtenni, amit a törvény nem tilt. Szabadságnak nevezhetjük-e azonban azt az állapotot, amikor valakit a sanyarú lakáshelyzete, a munkahely elvesztésnek félelme, az anyagi kiszolgáltatottság, a politikai retorziótól való félelem állandó megalkuvásra kényszerít? A másik oldalról szabadságnak nevezhető-e az az álláspont, hogy az egyén önmagát helyezi a középpontba, s mindenre feljogosítva érzi magát? A mérce és a kiinduló pont ő maga. Elvégre ő az Individum, ,, A Szabad Ember". Kizárólag a saját másságának elviselését és tiszteletét kéri számon a környezetén. Feljogosítva érzi magát, elvégre szabadságában áll, a csakis általa vagy elvbarátai által önkényesen kiválasztott eszméket tisztelni, másoknak szent elveket kigúnyolni, besározni. Ezeket nevezte Anderson az 1723-ban kiadott Alkotmányában veszett libertínusnak. Manapság, sajnos ezt a kort éljük. Manapság lejáratott szóvá vált a Szabadság eszme. Kit érdekel ilyen ma a pénz és az ebből eredő hatalom világában.

Olcsó egyéni vagy politikai érdekekért mondanak le az emberek arról, amiért a XIX. században még érdemes volt az életet is feláldozni. Ne feledjük az általunk tisztelt 13 aradi vértanúból csak öt volt a szó szoros értelmében magyar. A többiek éppen a Szabadság eszméjének dicsőségére harcoltak és haltak hősi halált. Ezáltal magasztosítva föl a magyar szabadságharcot és Magyarországot, mely akkor az egész világon a Szabadság hona tudott lenni. Ez volt az az érzés, amely erőt adott ahhoz, hogy 56-ban a világ legnagyobb zsarnokságával szembe merjünk szállni. A birodalmak geopolitikai érdekei akkor sajnos, más sorsot szántak a Szabadságnak. Mégis, mit is jelent hát manapság a Szabadság?

A második része a híres jelszónak az Egyenlőség. Emberi és Polgári Jogok deklarációja kimondja, hogy minden ember természeténél fogva szabadnak és Egyenlőnek született. Az emberek azonban nem is voltak, nem is lesznek és nem is akarnak egyenlők lenni. Ezt már több diktatúra kipróbálta. Elnyomni az embert még lehet, de egyenlővé tenni nem. Valójában ez a szó csak annyit jelentett, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő és a jogszabályok egyformán vonatkoznak mindenkire. Nem lehet születési előjogokra hivatkozni a törvény előtt. Ez a fogalom is jelentős változáson ment keresztül. A XX. század döbbenetes gyakorlattal gazdagította ezt a fogalmat. A jogalkalmazó csak a törvény betűit alkalmazhatja, még akkor is, ha a törvény szellemében jár el. Mi van azonban akkor, ha a törvény, a jogalkotó szándéka és érdekei szerint eleve diszkriminál? Faji, nemzetiségi, vallási vagy esetleg osztályba sorolás vagy a kollektív bűnösség elve alapján? Miben különböznek a nürnbergi faji törvények és a proletár osztályerkölcs alapján hozott jogszabályok, amelyeknek eleve deklarált célja volt az ellenségnek nevezettek eltörlése?

Ráadásul Orwell óta tudjuk, hogy a politika pillanatnyi érdekeinek megfelelően bármikor kitalálhatja, hogy ,,négy láb jó, két láb rossz", avagy ,, mindenki egyenlő, de vannak mégegyenlőbbek". Most, sajnos újra ilyen időket élünk.

A jelszó harmadik része a Testvériség. A szabadkőművességet támadók arra hivatkoznak, hogy ez már a kereszténység előtti időkből is ismert vallási illetve szimbolikus értelmű fogalom. Valóban nem a szabadkőművesség találta ki. A szó azt jelenti, hogy míg az ember a barátait megválogathatja, testvérét a sors teremti társául. Azonos elveken nevelkednek, azonos értékeket fogadnak el, ezáltal szeretni, tisztelni, védeni, félteni és segíteni tartoznak egymást, hiszen azonosak a gyökereik, egymásért felelősséggel tartoznak és felelősséget vállalnak. Nincsen abból semmi probléma, hogy még manapság is, ehhez természetszerűleg valamilyen vallási érzés is járulhat, illetve egyesek Krisztus tanaiból vezetik le. A szabadkőművesek éppen az előbbiek alapján testvérnek ismernek el mindenkit, aki úgymond, meglátta a Világosságot. A szabadkőműves testvériséget Kazinczy fogalmazza meg számomra a legszebben, Aranka Györgyhöz írt levelében. Eszerint: ,, a szabadkőművesség egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, amelyben el lehet felejteni azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, amelyben mindenki a másikat testvérnek nézi, csak egy lélek a fontos, a jónak szeretete, amelyben mindenki olvasni, tanulni, majd tanítani tartozik.". A testvériség eszméje jelenik meg Beethovennél is, amikor Schiller versét megzenésítve az mondja ,, testvér lészen minden ember merre lengnek szárnyaid" Mégis mit jelent manapság a Testvériség?

Ezek olyan kérdések, amikről két évszázada beszélgetünk és vitatkozunk. A megoldást nem találjuk meg, de törekedni kell rá. A Tudást sem szerezheti meg senki, ,,hiába evett Ádám a Tudás fájáról."
Hinni kell, azonban, hogy annak keresése, az úton megélt megpróbáltatások már többé, különbbé tesznek bennünket. Ezek az eszmék napjainkban csak keveseknek mozgatják meg a lelkét. Aktuálisan is kell valamit mondanunk a világnak. Ezért a jelszót újabb hármas jelszóval egészíteném ki. 


Hagyomány, Szolidaritás, Tolerancia.

Mit is jelentenek ezek a fogalmak?

A Hagyomány tisztelete, a szabadkőművesség lényegéből ered. Olyan ősi és régi hagyományokon alapuló szervezet, melynek eredete a múl homályába vész. Értéknek és követendőnek tartja mindazt, amit az ősök felkutattak, tovább örökítettek, hogy a közösségi tudás el ne vesszen. A hagyomány őrzőit tisztelet illeti. A múltunk ismerete nélkül nincs jelen. Sőt mint tudjuk, ,, akié a múlt, azé a jelen, akié a jelen azé a jövő". Éppen ez a kollektív emlékezet, ami zavarja a mai politikai érdekeket. Felejtsünk el minden? A jövőbe nézzünk? A múltat végképp eltörölni? Hatvan év történelemhamisítása és lélekrombolása után legyen végre bátorságunk kimondani: Hát Nem! A hagyománynak éppen abból támad az ereje, hogy látható, érthető és elődeink által kipróbált olyan értékrendszer, amit mindig magáénak vallhat az ember, de főleg időt álló. Hozzá hűnek lenni nagyon nehéz, mert a régi értékeket tűzzel, vassal próbálták kiirtani.

Nem véletlenül ugrott meg a hívők és a templomba járók száma. Ők is egyfajta hagyományt követnek. Abban találják meg azt a zsinórmértéket, melyhez mérhetik önmagukat. Aki más utat keres, megpróbál valamiféle támpontot, fogódzót találni. Ehhez pedig az elmúlt időbe kell visszanyúlni, de melyikbe, meddig? Melyek azok a hagyományok, amelyek eligazítanak bennünket? Manapság a profán világában erről vitatkoznak a politikusok.

A mi feladatunk nem az, hogy a kommunistázók, az acsarkodók, és a fasisztázók között igazságot tegyünk. Meg kell tudni találnunk azt a tartást, ami Európa nagy nemzeteinél olyan egyértelmű, olyan magától értetődő. Hol találhatjuk ezt meg? Első sorban a saját nemzeti hagyományainkban, a múltunkban. Megtalálhatjuk még népmeséinkben, eredetmítoszainkban és történelmünkben. Ha kell akár a vallásból is merítsünk. Örök érvényű erkölcsi igazságokat találunk bennük. Nem kell ehhez Istenhívőnek lenni. Saját történelmünk kimagasló személyei is példát mutatnak. Ez mind összefoglaló szóval, lehet a Hagyomány.


A második kiegészítő szó a Szolidaritás. Szorosan összefügg a Hagyománnyal. Szolidárisak csak azzal tudunk lenni, akinek átérezzük a sorsát, megértjük gondját. Akivel azonosulni tudunk örömében és bánatában.

Összefogni másokkal, velük sorközösséget vállalni, értük dolgozni, a javukra lemondani valamiről, ehhez kell valami közös érték. Valódi közös értékekre van azonban szükség. Sajnos, bizonyos politika éppen az ellenkezőjében érdekelt, hogy az emberek bezárkózzanak otthonaiba, ne legyenek normális kapcsolataik, ne legyenek együtt érzők.
Amennyiben rájönnek arra, hogy a közösség ereje milyen, még képesek és gondolkodni kezdenek. Nem fogadják el a médiából áradó, a mindennapi problémájukra adott primitív, azonnal fogyasztható ,,hamburger" hazugságokat. Nézzünk csak körül! Az ilyen politikának olyan emberekre van szüksége, akik a fogyasztói társadalom kiváló alanyai. Nem gondolkodnak. A médiák irányítják őket és a reklámok szerint fogyasztanak. A Pink Floyd -tól a Fal című koncertfilm jut eszembe, amikor az egyenarcú, egyenruhás, robotokként mozgó embertömeg halad a futószalagon, hogy aztán belebukjon egy rettenetes darálóba. Sokaknak ez jelenti a mai világot. Ez ellen csak a Szolidaritás tudja felvenni a harcot.

A harmadik kiegészítő szó a Tolerancia. Manapság sokszor félreértett, sőt inkább szándékosan félremagyarázott szó. A tolerancia ugyanis kölcsönösségen alapul és határa az intolerancia. Nem lehet toleranciának nevezni azt, amikor valaki aljas szándékból sérteget és provokál, majd a másikra mutogatva kéri számon a toleranciát.

A tolerancia éppen ebben van. Tisztelem és elfogadom a másik felet az esetlegesen számomra tévelygéseknek hitt eszméivel is, mert tudom, hogy az Igazság keresésének több útja van. Csak a profán világban állítják, hogy létezhetnek egyedül helyes, világmegváltó eszmék. Jók és gonosz ellenségek. Megosztók és jó szívű egységre törekvők. Az elmúlt 80 év megmutatta, hogy mennyi millió ember lelte szörnyű halálát azért, mert voltak fantaszta őrültek, akik meg voltak győződve arról, hogy az általuk igaznak vélt - vagy csak személyes hatalmi és vagyoni érdekeik miatt annak hazudott - út a reformok, az ország és az emberiség haladásának útja.

Ezért szó szerint irtották azokat, akik gondolkodni, kérdést föltenni és kételkedni mertek. Hiszen ők voltak a renegátok, a múltba visszafordulók, a reakciósok, a dicső eszmét visszahúzó erők, a haladás, az uralomra termett kiválasztott faj vagy a Nép ellenségei.


A politikusok mégis azt hiszik, hogy létezhetnek a nép akaratával, tűrőképességével és a közerkölccsel ellentétes ám mégis elfogadható hatalmi érdekek. Ennek semmi köze az elmélyült gondolkodáshoz és a toleranciához. A napi politikában nem is erről, hanem a hatalom megszerzéséről, a politikai pártokra leadandó szavazatok reményében a majdani szavazók elszédítéséről, becsapásáról van szó. Már nem az eszme, csak a konc megvédése a lényeg.

A toleranciáról a szabadkőművesség azt vallja, minden információ arra szolgál, hogy az ember belőle építkezzen. Ezeket az információkat azonban meg kell szűrni. A viták sem arra valóak, hogy a másikat feltétlenül meggyőzzük. Nem a másik ,, legyőzése" a cél. Tudom nagyon nehéz a profán világ vitáihoz szokott embernek ezt megérteni. Nekem magamnak is évekig kellett tanulnom, s most sem megy mindig, amikor elragad a hév. Tehát, az ember azzal, hogy a lelkében már kellő kritikával megszűrt gondolatokat közli a másikkal, óhatatlanul a véleményét és nem a mások által belétáplált szellemi készterméket adja át.

A kölcsönösség abban van, hogy mind a ketten gazdagodnak ezáltal. Nem hiába mondta Saint-Exupéry, hogy : testvérem azzal, hogy különbözöl tőlem, nem hogy sértenél, gazdagabbá teszel." A vita eredménye lehet a másik meggyőzése. Ez az érvelő számára egy kellemes érzés. Lehet azonban, hogy egyik sem győzi meg a másikat, de a hallott információt ismét megszűrve, esetleg a saját véleményét még ha nem módosítja, mégis többé, nemesebbé válik az ember. Ezzel azonban adtunk egymásnak valamit anélkül, hogy feltétlenül győzni akartunk volna.

Mennyire más ez a Tolerancia a napjainkban félremagyarázott meghatározáshoz képest?

Szólottam, érdemes Főmester!


inerjú drábik jánossal a világ jövőjéről; a háttérhatalom terveiről

A háttérhatalom szerepéről, dr. Drábik Jánost, a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztőjét kérdezte a sokkaljobb.hu riportere.
- A világ leghatalmasabb urai először 1954-ben ültek össze egy titkos tanácskozásra, a hollandiai "Hotel Bilderbergbe". Mi rejtőzik a csoport mögött?
- A Bilderberg-Csoport a világot irányító globális pénzügyi elit egyik képviselete. A pénzuralmi világrend széleskörű hálózatot működtet. Ezek közül a három legfontosabb, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), másodhegedűsként a Bilderberg Csoport, és végül a Trilaterális Bizottság. Tény, hogy a Bilderberg Csoport 56 év alatt nagy tekintélyre tett szert. Mégpedig azért, mert a kiszivárgott információk és tények utólag csaknem mindig igaznak bizonyultak. Onnan lehet tudni, hogy ez az egyébként erősen titkolózó társaság miről tanácskozott, hogy utólag milyen döntések születnek a világ pénzügyi, gazdasági és politikai életét irányító fórumokon. Amit a Bilderberg Csoport zárt ajtók mögött megbeszél, azokból kormánydöntések, a nemzetközi szervezetek, a NATO, az EU, az ENSZ stb. döntései lesznek.
- Mit lehet tudni az idei, június 3-6. között megtartott sitgesi találkozóról és előzményeiről?
- Idén Spanyolországban, közelebbről: Katalóniában, a Barcelonától 30 km-re fekvő exluzív üdülővárosban: Sitgesben tartották a tanácskozást. Az eseményt ezúttal is fokozott titkolózás vette körül. A pénzuralmi világrend egyik legfőbb szabálya, hogy háttérhatalom nincs, és aki erről beszél, az összeesküvési elméleteket gyárt. A Bilderberg-tanácskozások szervezői és résztvevői nem ismerik el, hogy fontos kérdésekről nemcsak behatóan tanácskoznak, hanem döntéseket is hoznak, amelyeket aztán a Világbank, a Valutaalap, a kormányok, a nemzetközi szervezetek végrehajtanak. Fontos tudni, hogy a sitgesi tanácskozást megelőzően sor került Dublinban, a Háromoldalú Bizottság, a Trilateral Commission találkozójára. Az államok felett főhatalomként működő pénzimpériumnak ez a fontos intézménye már megtárgyalt olyan kérdéseket, mint például a pénzügyi válság kezelése, egy új globális pénzügyi rend kialakítása, s az új világvaluta bevezetése. Megvitatták, hogy az új pénzügyi rendszer irányítója s központi bankok jelenlegi központi bankja, a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja, vagy pedig a Nemzetközi Valutaalap legyen. A dollár világvaluta szerepét aláásta, hogy az Egyesült Államoknak már nincs meg az a gazdasági kapacitása, amely lehetővé tenné óriási adósságának ipari termeléssel történő ellensúlyozását. Egy olyan pénz, amelynek már nincs semmilyen fedezete, nem töltheti be többé a világpénz szerepét. Hogy sorsa megpecsételődött, onnan is láthatjuk, hogy a dollár feltartóztathatatlanul gyöngül, és vele együtt megrendült az euró is, hiszen az eurónak is dolláralapja van, mert az euró-dollárból fejlődött ki.
- A dollár kivezetése milyen következményekkel járna?
- Ha a dollár kivezetésre kerül, akkor az euró is vele bukik. Valószínűleg az aranynak tovább fog nőni a világpénz szerepe és előbb-utóbb egy nemesfémmel fedezett világvaluta kerül bevezetésre. Mindezt nem lehet gyorsan végrehajtani, mert akkor Kína elveszítené 2.500 milliárd dollárnyi valutatartalékát. Ha a dollár túl gyorsan inflálódna el, és kerülne kivezetésre a nemzetközi kereskedelemből, akkor Kínát óriási veszteség érné, és ez nagyobb méretű háborús konfliktust is előidézhet. Mindezt megvitatták Dublinban, a Háromoldalú Bizottság ülésén, ahol a főtéma az új világrend és a hozzákapcsolódó új globális pénzügyi világrendszer létrehozása volt. A pénzügyi összeomlásnak és a nyomában járó gazdasági világválságnak nem sikerült meggyőzni a népeket arról, hogy a káoszból és az anarchiából a kiutat az egy központból irányított világrendszer, a globális unió mielőbbi létrehozása jelentheti. A válság előidézése tehát ezt a célját nem érte el.
- Melyek voltak a tervbe vett célok?
- Azt akarták, hogy olyan súlyos legyen a válság, amely már rákényszerítheti a világra az új világrendet, amely a történelemformáló világerők különböző struktúráinak már 250 éve a legfontosabb világstratégiai célja. E stratégiának a lényege olyan, egy központból irányított világrend, egyfajta világállam létrehozása, amelyben a nemzetközi pénzkartell tartja az ellenőrzése alatt a pénzrendszert, és a szuper-gazdag pénzdinasztiák ennek a segítségével gyakorolják a politikai hatalmat is. Olyan kétpólusú világtársadalom létrehozása a céljuk, amelyben a pénzvagyon-tulajdonosok szűk érdekcsoportja gyakorolja a hatalmat, ellenőrzi a gazdaságot, és mindenki más tőlük függő, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy még kiszolgáltatottabb helyzetben lévő segélyezett.
- Célba érnek?
- A gazdasági világválsággal nem tudtak kialakítani olyan kaotikus viszonyokat, amelyekből természetes követelésként - a rend utáni vágyként - be lehetne vezetni az egy központból irányított világrendszert. Nem kizárt, hogy visszatérnek a történelemben már kipróbált és sikeresnek bizonyult módszerhez, egy nagyobb méretű háború kirobbantásához. Az euró-atlanti hatalmi elit számára a háború egyrészt lehetővé teszi az adósságcsapdából való kikerülést, másrészt felgyorsíthatja a világelit által régóta áhított globális integráció megvalósítását. Ennek a világstratégiának a része például a felmelegedés, s a klímaváltozás nyomán bekövetkező környezeti katasztrófával való riogatás, vagy a széndioxid-kvótákhoz kapcsolódó globális méretű spekuláció beindítása. A pénzügyi- és gazdasági válság eddig nem hozta meg a várt eredményt. Ezért merült fel egy újabb háború kirobbantása, mint megoldási eszköz a változások felgyorsítására. Irán alkalmas lehet e cél elérésére. A perzsa állam körül már felvonultak a hadseregek: óriási támaszpontok épültek Afganisztánban, Irakban már évek óta állomásoznak a hadosztályok, a tengeren megtörtént az amerikai haditengerészeti erők öszevonása, két repülőgép-anyahajó is állomásozik a Perzsa öbölben, és ott vannak az amerikai mellett az izraeli haditengerészet atomtengeralattjárói is. A háborús felkészülés olyan szakaszba érkezett, hogy a háború technikailag bármely időpontban megindítható.



- Miről esett szó a sitgesi tanácskozást megelőző dublini találkozón?
- A világtörténelemben most fordul elő először, hogy a lakosság és a közvélemény tud a transznacionális világerők terveiről, és ez akadályozza stratégiai céljaik megvalósítását. Korábban ez nem így volt. A világközvélemény ma már számon tartja, hogy kik a Bilderberg Csoport belső magjához tartozó személyek, akik minden alkalommal jelen vannak a találkozókon: a belga és spanyol királynő, Henry Kissinger, David Rockefeller, a Rothschild-dinasztia képviselői, és mások. Tudomása van arról is, hogy kik meghívott résztvevők. Magyarországról Bokros Lajos teljes jogú tagként egyszer volt jelen. Többször ott volt Surányi György (az MNB volt elnöke, a CIB Bank elnöke) és Martonyi János is. A külügyminisztert azonban csak egyszer vonták be a bizalmas beszélgetésekbe. 2010-ben több okból is rendkívüli világhelyzet van. Felgyorsult az egész emberiség öntudatra ébredése, másrészt a világelit legfelső rétegében kiéleződtek az érdekellentétek. Komoly nézeteltérések alakultak ki a világválság megítélésében, a pénzrendszer átalakítása és a kibontakozás, valamint egy esetleges, Irán elleni háború kérdésében. Sitgesben azzal a kérdéssel is foglalkoztak, hogyan kellene a világ közvéleményét megnyerni az új világrend számára, meggyőzve őket arról, hogy ez a káoszból kivezető egyetlen út. Így lehet elkerülni a még nagyobb gazdasági és pénzügyi káoszt, a polgárháborús viszonyok kialakulását.
A Bilderberg tanácskozással egy időben zajlott Dél-Koreában a G-20-ak pénzügyminisztereinek és jegybankelnökeinek találkozója. A Bilderberg-Csoport találkozójával ellentétben - amelynél kötelező a szigorú titoktartás - a G-20-ak konferenciájáról már nyilvánosságra hoztak egyes döntéseket. Ezek egyben arra is engednek következtetni, hogy mit hagytak jóvá Sitgesben, és mit nem. A G-20-ak elhatározták, hogy valamennyi bankmentő és gazdaság-élénkítő csomagot leállítanak és megtiltják a kormányoknak a nagyarányú állami segélyezést a pénzügyi likviditás és a termelő gazdaság működésének a biztosítása érdekében. Az egyes államoknak minden pénzforrást fizetőképességük fenntartására kell átcsoportosítaniuk.
- Kik tehetnek az államok eladósodottságáról?
- Erről a pénzügyi elit és a tulajdonában lévő bankrendszer tehet. Az Európai Unió tagállamai azért adósodtak el, mert a világ pénzügyi rendszerét globális szerencsejáték-kaszinóvá átalakító spekulánsok gátlástalan hazardírozásukkal megbénították a pénzfolyamatok normális működését, és az Európai Unió egészét gazdasági válságba sodorták, pénzügyi rendszereiket az ellenőrzés nélkül hazardírozó spekulánsok összeomlasztották. Gazdasági világválságot idéztek elő, és rákényszerítették Amerikát, hogy a helyzetet - az adófizetők terhére - bankmentő és gazdaságélénkítő csomagokkal orvosolják az adófizetők pénzéből. Amerikában 4500 milliárd dollárt, az európai országokban pedig - Németországot, Franciaországot, Olaszországot, Dániát, és más országokat is beleértve - 4100 milliárd eurót csikartak ki a gátlástalanul hazardírozó pénzintézetek és bankok megmentésére. Ugyanezek a pénzügyi csoportok, amelyek a válságot előidézték, most képmutatóan arról siránkoznak, hogy megrendült a bizalmuk ezekben az országokban, mert úgy eladósodtak. Vajon miért nem önmagukban keresik a hibát? Görögországban, Olaszországban és másutt már korábban is nagy volt az eladósodás mértéke, mégsem estek kétségbe a spekuláns hitelezők. A mesterséges pánikkeltésre azért volt szükségük, hogy újabb milliárdokat csikarjanak ki a maguk számára. Azért veszítették el hirtelen bizalmukat, mert akkor a nekik dolgozó minősítő intézetek leminősítik a "rendkívül kockázatossá" vált adósokat. Ha pedig leminősítik őket, akkor magasabb kockázat miatt már magasabb lesz a kamatláb. Ki teszi zsebre a magasabb kamatokat? A befektető, hitelező pénzintézetek, a pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő bankok.
Van azonban még egy magyarázat arra, hogy miért volt szükség az álszent pánikba-esésre. A mesterséges pánikba-esés, amiből most extra milliárdokat zsebelnek be, arra is jó, hogy az uniós tagállamokra, elsősorban az eurózóna tagjaira, rákényszerítsék a további pénzügyi centralizációt. Arra hivatkozva, hogy veszélybe került az euró és az egész eurózóna léte, saját hatáskörükbe akarják vonni a már megszerzett monetáris felségjogok mellé a fiskális hatásköröket is. Már nemcsak a monetáris felségjogokat - pénzkibocsátás, kamatszabályozás, árfolyamszabályozás, hitelrendszer - akarják központosítani, hanem az adók kivetését és a tagállamok költségvetésének ellenőrzését is. Ennek megfelelően európai adórendszert szeretnének, továbbá azt, hogy ne legyen önálló költségvetése a tagállamoknak, hanem azt is a nemzetek feletti brüsszeli bürokrácia készítse el, illetve hagyja előzetesen jóvá.
- Ilyen körülmények között mennyi esélyük van a nemzetállamoknak?
- A pénzuralmi világelitnek saját intézménye az Európai Unió. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió fölösleges intézmény. Európa népeinek nincs szükségük egy elbürokratizálódott, költséges birodalmi struktúrára. Az Unióból származó előnyöket - a termelés, az áruk, az információ és eszmék szabad áramlása, a határok fellazítása - birodalmi vízfej nélkül, a nemzetállamok közötti két vagy többoldalú együttműködéssel is hatékonyan megvalósíthatják, elérhetik. Az EU-ra nem Európa népeinek, hanem a világuralmi elitnek van szüksége. Az államok feletti hatalmat gyakorló transznacionális pénzkartell akar mindenáron szabadulni a nemzetállamoktól, mert azok a szuverenitásigényüknél fogva, bármikor kiléphetnek a pénzuralmi világrendből.
A pénz önmagában értéktelen "jel", amit a nemzetközi pénzelit gyakorlatilag ingyen hoz létre "a levegőből". Ennek a jelnek, fedezetlen pénznek, akkor lesz fedezete, amikor azt hitelként ki tudják valakinek kölcsönözni. A hitelfelvevő adósként elkezd érte kamatot fizetni. A legjobb adósok maguk az államok, mert a szuverén adósok elvileg nem mehetnek csődbe. Ezzel a fedezetlen jel, fedezett pénzzé alakul át. De ezt a jelet az egyes országok maguk is kibocsáthatnák. Ez a saját kibocsátású nemzeti közvetítő közeg jobb pénz lenne, mint a külföldről kamatsarcra kikölcsönzött jel, mert a saját pénznek az adott országban az értékteremtő munka lenne a fedezete. Kína például így működik. Ezért a transznacionális pénzkartell célja az, hogy minél előbb megszabaduljon a nemzetállamoktól. Ennek a legolcsóbb módja beterelni őket egy nemzetek feletti birodalmi struktúrába. Így a felszámolásukhoz nem kell sem hadsereg, sem háború, mindössze át kell mosni az emberek agyát a kezükben tartott véleményipar tömegtájékoztatási eszközeivel. Azé az agy és a gondolkodás, aki megtévesztéssel, félretájékoztatással megműveli.
- Magyarországra nézve ez mit jelent?
- Magyarországnak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, és hatalmi hálózata diktál, mert nincs olyan erős társadalma, nemzeti elkötelezettségű, pénzügyi és gazdasági erővel rendelkező kormánya, amely kellő határozottsággal szállhatna szembe a pénzuralmi világelittel. Egyelőre az történik, amit ők akarnak. 1989 óta folyamatosan el tudták érni, hogy Magyarországon ne bocsássanak ki magyar munkával fedezett magyar pénzt. 1991 óta jogilag is bebetonozták ezt a rendszert az MNB törvény elfogadásával és a kétszintű bankrendszer bevezetésével. Amire a szervezett magánhatalomként működő pénzvilág hajlandó hitelt adni a "levegő pénzéből", az működhet, amire nem ad, az nem működhet. Magyarország új, nemzeti elkötelezettségű kormánya már kísérletet tett néhány lényeges intézkedés meghozatalára. Ezekhez azonban szükséges lett volna az, hogy 2010-ben a magyar költségvetés hiánya a GDP (nemzeti össztermék) 3,8 %-a helyett 6,8 % legyen. Erre a világelit és annak pénzügyminiszteri tanácskozása azt mondta, hogy: nem. A befektető bankárokat nem érdekelte, hogy ennek az országnak van egy demokratikusan megválasztott, erős legitimációval bíró kormánya, amely felelősséggel tartozik a magyar társadalomnak. Ha a számára kisajátítható pénzek biztonságáról van szó, akkor nem ismer tréfát. A demokratikus magyar vezetés pedig engedelmesen fejet hajtott. Ez is mutatja, hogy tulajdonképpen ki is irányítja az országot.
Az eladósítás olyan pénzelvonási technika, amelynek nem az a célja, hogy az adós megfizesse tartozását. Ha egy csoda folytán egyszerre csak mindenki kifizetné az adósságát, akkor egy fillér pénz sem maradna forgalomban. Ha pedig nincs pénz, akkor nem tud működni a gazdaság, mert ez a "jel" az, amely a gazdasági életet közvetíti. De ennek a jelnek az előállításához nincs szükség egy nemzetközi privilégizált rétegre, és az ő "levegőből" előállított pénzére, amelyet rendkívül drágán hajlandó kikölcsönözni. Magyarország, a magyar gazdaság magyar kibocsátású fizetőeszközökkel is működtethető lenne, amire sok bizonyíték van. Kína már így működik sikeresen immáron harmadik évtizede. Kínát az euró-atlanti elit másként szorongatja. Mi is meg tudnánk tenni, hogy olyan munkaprogramokat indítsunk be, amelyekhez megvan hazánkban a munka, a munkaerő, a munkaeszköz és a technológia is. Így épülhetnének a gátak, a víztározók, a belvízelvezető és a szennyvízelvezető rendszerek, de így épülhetne tovább a közúthálózat is. Társulhatna hozzá országos erdősítési, parkosítási és lakásépítési program is. A fizetőeszközt a magyar állam bocsátaná ki. Ezek nyomán segélyezett munkanélküliek tízezrei válhatnának rövid idő alatt munkavállaló adófizető polgárokká. Az államnak több pénze lenne a közfeladatok finanszírozására, és kevesebb hitelt kellene igénybe vennie. Ennek egyetlen akadálya az, hogy sérti a nemzetközi pénzkartell érdekeit.
- Voltak-e olyan nemzetállamok, amelyek ellenálltak?
- Argentína 2000-ben ellentmondott. Mi történt? Mindenféle eszközzel próbálták ütni-verni, de nem sikerült. A 103 milliárd dollárból azonnal elengedtek 65 milliárdot, a dögkeselyű Nemzetközi Valutaalapot pedig inkább kifizették az argentinok, csakhogy minél előbb megszabaduljanak tőle. Argentína "köszöni, jól van" és fejlődése felgyorsult
- Van arra esély, hogy az erős nemzeti öntudattal rendelkező államok összefogjanak?

- Oroszország ugyan nem tudta teljesen kivonni magát a pénzuralmi rendszerből, de mégis olyan önálló, nemzeti érdekeit képviselő állam, amely szorosan együttműködik Kínával, Indiával és más államokkal is a Sangháji Együttműködési Szervezet keretében. Oroszországot a pénzügyi világválság csak periférikusan sújtotta. Az Orosz Medvéből azonban mumust csináltak, pedig érdemes lenne szorosabban együttműködni vele, ahogyan Kínával és más ázsiai országokkal, többek között az arab világ államaival is.
-  A Föld elpusztítása felé halad-e ez a pénzuralmi rendszer?
- Ha kirobbanna egy atomvilágháború, az Földünk egy részének a teljes elpusztulásával járna, amely nem lenne többé alkalmas az emberi létezés számára. Az egész élővilág kerülne veszélybe.
- Ez sem visszatartó erő?
- Nem, mert ahhoz, hogy a világ hatalmi elitjei jól élhessenek, elég egy, vagy két milliárd ember, s nincs szükség hét milliárdos emberiségre. Bill Gates amerikai üzletember már nyíltan támogatja azokat a programokat, amelyek célja az emberiség létszámának a jelentős csökkentése.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése